blog
A 22-es csapdája magyar szemmel
A címbeli jelölés (kifejezés ) Joseph Heller amerikai író műve nyomán lett ismert, és vált egyfajta metaforává, mégpedig a „kilátástalanság” metaforájává . Olyan helyzetet jelent, amit a kölcsönösen ellentmondó feltételek miatt, a feltételek által rajzolt körön belül megoldani nem lehet. A könyvbeli (később filmbeli) sztori csak kiindulópont, magam a magyarországi megjelenéséről jegyeznék le néhány gondolatot, mégpedig az úgynevezett „rendszerváltás” körüli évekből. Megemlékezés is lehetne, hiszen a történet egyik főszereplője idén lett volna 55 éves, a tragikus esemény maga éppen 38 éve történt, csak néhány évvel a „népi demokratikus” Magyarország „demokratikus” Magyarországgá való "átvedlése" előtt; de nem is az akkor 16 -17 éves gimnazista, Molnár Csilla történetét akarom felidézni, hiszen rengeteg dolog megjelent már ezzel kapcsolatosan is. A fenti kép viszont őt ábrázolja, mégpedig érdekes (borzongató) módon a 22-es versenyszámával. Persze, lényegtelen, véletlen történés, és mégis magam mélyebb konnotációt láttam benne: az átalakuló magyar társadalmi viszonyok 22-es csapdáját. Mi lenne a szocio–ill. pszichogramja ennek a kavalkádnak, és hogyan lehetne az akkori társadalmi teret leírni, ami inkább lehúz és elpusztít, mint hogy engedné az egyén kibontakozását; amikor egy „álomból" hirtelen kiábrándulás lesz? Ismerjük a “rendszerváltás” történetét is, mára egészen világosnak tűnnek az erővonalak, amelyek mentén csak elherdáltuk energiáinkat, elvesztettük illúzióinkat. Miért is? A feloldhatatlan ellentétek miatt. A város és falu ellentéte, a (soha igazán nem létezett magyar) polgár és paraszt („nép”) ellentéte, az egyes és általános ellentéte, úgy is, mint nemzeti és európai vagy akár „globális" ellentéte egészen olyan magatartásbeli következményekig mint eszme (idea) és valóság (realitás) ellentéte. Mindezen meglévő és feloldhatatlannak mutatkozó ellentmondások talaján indult meg társadalmunk gyors átrendeződése. Az egyetlen közös nevező úgy tűnik egyelőre a többség számára addigi (anyagi) helyzetének, akár társadalmi elismertségének (megbecsültségének) jobbra fordulása volt. Mindenki egyszerre egy nagyobb (a számára a lehető legnagyobb) darabot akart(a) megszerezni a lehetőség adta „tortából”. Persze, idáig követhető (érthető) az egész. Megoldhatatlanná válik viszont a társadalmi haladás szempontjából. Az egyéni érdekek lazábban vagy éppen korlátozottabban pártokba tömörültek, és onnan már nehezebben követhető módon folytatódott egyén és társadalom szembenállása. Az, hogy mi lett volna a valós társadalmi érdek, látjuk immár világosan a hiányból, azt pedig hogy hol tudták az egyesek az elfogadhatónál is jobban érvényesíteni egyéni érdekeiket, látjuk a nem vagy nehezen megmagyarázható hirtelen egyéni meggazdagodások esetében. Nem ismétlem meg az első „népi demokratikus” szépségválasztás immár elénk tárt elfogadhatatlan mozzanatait, mint ahogy nem nevezem meg a „polgári átalakulás” önmagukban túlértékelt, a társadalom számára inkább káros szereplőit. Tudjuk, érezzük, (meg)értjük is, meg nem is, és közben szenvedünk, nem látunk immár megoldást, csapdában érezzük magunkat, amit szépen betakar a nemzeti színbe bújtatott hazugság–háló. Ez a mi (nemzeti) 22-es csapdánk.