Nehéz meghatározni, hogy Széchenyi művei milyen műfajba is sorolhatók: ezek a sokféle elemből építkező történetek lényegében kivétel nélkül a szerző legfőbb szenvedélyével, a vadászattal kapcsolatos visszaemlékezések, ugyanakkor nem egy kifejezetten szűk rétegnek szánt vadász-szakkönyvek.
Már Széchenyi korai, 1945 előtti munkáiból is kitűnik (Csui, 1930; Hengergő homok, 1936; Alaszkában vadásztam, 1937; Nahar,1940-41), hogy ezek szándékukban jóval többek, mint egyszerű vadásztörténetek: az afrikai, alaszkai, indiai vadászexpedíciók tényszerű rögzítése, beleértve minden fontosabb körülményt, mint pl. az odautazást, a felszerelés és az expedíció résztvevőinek leírását, az elejtett vadak szakszerű megnevezésesét, számszerű felsorolását stb., csak alaprétege, dokumentum-anyaga az említett műveknek. Erre épül aztán még egy sor réteg, ami ezeket a vadásznaplókat egyben szépirodalmi alkotássá emeli. A legfontosabb közülük talán a mesélés öröme és az a gyermeki szemléletmód, ahogyan Széchenyi a körülötte lévő valóságot “feldolgozza”.
Ebben az 1945 után megjelent Széchenyi-kötetek nem különböznek lényegében a korábbi művektől, csak az újabb Afrika-könyvekbe (Afrikai tábortüzek,1959; Denaturált Afrika,1968) vegyül némi keserűség a régi, “természetes” Afrika pusztulása láttán, de ugyanakkor minden pusztulás láttán.
A közvetlenül vadász-expedíciókhoz kapcsolódó művek mellett Széchenyi megírta a maga “őszikéit” is, az öregedő vadász sokszor lírai visszatekintését immár egész életpály´jára (Ahogy elkezdődött,1961; Ünnepnapok,1963): “De most nemcsak ez, nemcsak az őszi szemfedőijét szövögető természet nehezedik lelkemre. Mégis hozzájárul, hogy egyre többet tépelődjem a világ megváltozott járásán s benne saját életutam ugyancsak bizonytalanra, beláthatatlanra fordult irányán.”
A múlt immár legendává emelt történetei ezek, amelyeknek végén szinte kivétel nélkül ott áll valami erkölcsi tanítás, intés. Nem egzotikus elvágyódásról, hihetetlen kalandokról van itt szó, hanem mindenekelőtt a megélés tisztaságáról és mélységéről: “A legnyomorultabb, legszegényebb vadászterületen is lehet életreszóló emléket gyűjteni, lelki melegség örökmécsesét gyújtani. Egyikünknek a leghitványabb őzbak is örömünnepet jelent.”
Az élet feltétlen szeretete sugárzik Széchenyi minden szavából, mondatából, tegyük hozzá, paradox módon, hiszen talán nehéz elhinni neki, hogy ő, akinek legfőbb szenvedélye, hogy ártatlan állatokat öl meg passzióból, az állatok, a természet és minden egyéb emberi értéknek is igaz védelmezője. Mindenesetre Széchenyi könyveinek ez a legfőbb értéke: a vadászat ürügyén képet adnak egy emberről, akinek morális tartása van; gy´nások, önvallomások ezek a művek, amelyekben megvalósul valami ritka dolog korunk irodalmában: a színes történetek, a “cselekvés” és a reflexió tökéletes egysége.