Nincs, nem ismerünk írót, aki minden műfajban egyaránt maradandót tudott volna alkotni. Kassák esetében a próza az a terület, amely a számtalan, mennyiségében is tetemes kísérlet ellenére messze elmarad lírai próbálkozásai mögött. A kassáki prózának természetesen megvannak a párhuzamosságai a lírával: a kezdeti, hagyományos elbeszélői formákat követő tapogatózások után (Misilló királysága,1912) a próza éppúgy mint a líra a stílusforma művészi és tematikai követelményeit következetesen megvalósított expresszionizmusba vált (Tragédiás figurák, 1919); a próza ugyanakkor a későbbiekben lényegében nem is fejlődik tovább. A bécsi emigrációban Kassák nem ír prózát, pontosabban amibe a próza területén belekezd, azt a líra ellenében teszi: az Egy ember élete ekkor készülő első fejezetei ugyanis nem a dadaista-szürrealista lírai kísérletezés jegyeit mutatják, hanem visszatérést jelentenek stílusában mindenképp, de – ha nem is fiktív, hanem dokumentum jelleggel – tematikájában is az expresszionizmus előtti prózájához: a hagyományos elbeszélő módhoz ill. a szülőföldhöz, a Felvidékhez. A 20-as évek végétől számszerűleg ismét növekvő prózai termés már nemcsak az expresszionizmus néhány megőrzött elemét keveri a hagyományos elbeszélői formákkal sajátos kassáki módon, hanem a mű szerkezeti felépítésénél, a szereplők jellemzésénél és “mozgatásánál” mindenképpen meghatározóan olvasztja be azokat az elméleteket, amelyeket Kassák az emigráció éveiben a társadalomról, a munkásosztály szerepéről, az egyén feladatairól, a művészet lehetőségeiről, az írói hivatásról stb. magának kialakított. Hősei tragikus sorsú individuumok, akik kiszakadnak valamilyen természetes emberi közösségből, erőtlenül és sokszor értetlenül kóvályognak a világban (Marika énekelj!,1929; Munkanélküliek,1932; Az utak ismeretlenek,1934). A háttérben szinte valamennyi esetben ábrázolja Kassák a munkásság összefogását és szervezettségét demonstráló sztrájkokat, főhősei mégsem sztrájkoló, agitáló, a munkásságot szervező emberek, hanem magányos csavargók vagy szenvedők. Az individualizáló látásmód végül a 40-es évek elején a Hídépítőkben (1942) csúcsosodik ki, ahol már csakis kizárólag az egyén egzisztenciális problémáiról van szó. A társadalmi-politikai dimenzió teljesen eltűnik, és helyébe lép az egyéni lét céltalansága: “Állandóan keresünk valamit, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mit szeretnénk megtalálni” – mondja immár a Hídépítők hőse.
Az 1945 utáni évek kassáki prózája az előzményekhez képest nem hoz lényegében sok újat; noha három korábban írt regénye is csak 1945 után jelenik meg (Mögötte áll az angyal; Egy kutya emlékiratai; Egy lélek keresi magát), mégis jól beleillenek a korszak prózatermésébe, hiszen az alapvető társadalmi és ´zlésybeli változások a legkevésbé sem érintették meg ezt a prózát: Kassák mintha a múlt tapasztalataiból kialakított külön világban élne, ahol szinte kivétel nélkül tragédiákban végződnek az életsorsok. A Kis könyv haldoklásunk emlékére (1945) viszont kilóg egy kissé ebből a sorból; nem igazán próza, hanem valahol líra és próza határán áll, prózavers, ahol Kassák a 20-as évek nagy versprózáira emlékeztetőn érzéseket emel témává és jár körül térben és időben. Kassák lírai megjelenítő ereje avatja ezt a könyvecskét remekké: lapjain talán Kassáknál soha nem látott finomsággal rajzolódnak ki a “bimbózó lányok” emlékei, a tavaszi természet szemet kápráztató szépségei, és olvadnak össze egyfajta eklogába illő harmóniába. Másrészt azonban a helyenként erősen szimbolikus színezetű szövegből kitűnik valami mérhetetlen szeretetvágy, ugyanakkor a korábbi Kassákra oly jellemző megváltás- és megváltódás-hit helyett már csak a reményvesztett szomorúság marad meg, érthetően, hiszen a könyv keletkezési ideje 1944. márciusa, egyben Magyarország német megszállásának is a dátuma.
A Kis könyv haldoklásunk emlékére mellé odaállítható – ha nem is művészi tökéletessége miatt – a Mögötte áll az angyal c. regény, amely ugyan az előbbinél valamivel koábban íródott (1942) ill. később jelent meg (1948;, a két mű több ponton is mindenképpen érintkezik. A Mögötte áll az angyal nem sikeres munka: egyfajta “fejlődési regény” akar lenni, hiszen egy fiatal lélek vergődését írja le amíg az végül eljut egy életcélhoz, jelen esetben a költészethez, ugyanakkor nem tisztázott, hogy mitől is “fejlődik” a főhős. Egészen pontosan a főhős motiváltsága nem epikai, hanem lírai. A regénybe felvett valóságanyag mozaikszerűen széthullik, a mű középpontjába a főhős levélbeli megnyilvánulásai kerülnek, ami egy kvázi lírai helyzetet teremt. Természetesen mindezt nagyon is tudatosan csinálja így Kassák. Emögött ott áll még a bécsi éveknek az az elmélete, hogy az egyén minden külső beavatkozás vagy segítség nélkül csakis önmaga juthat el önmagához mint kívánatos és egyedül értelmes célhoz. “Egyetlen út áll előttem:: minél jobban megközelíteni önmagamat” – ébred rá egyszerre a regény főhőse, és mindezt – a romantikára emlékeztető módon – a költészetben véli felfedezni. Ebben az énre vonatkoztatott szemléletmódban adva van a modern regény lehetősége, de Kassák nem teszi meg az ide vezető végső lépéseket: az ő szubjektuma nem reflektáltságában látja a világot, nem tudja újszerűen az én gyújtópontjába sűríteni a valóságanyagot, amiből a tradicionális még nagyszerű történeteket szőtt.
Az 50-es évek végére Kassák hosszabb időre visszatér a novellához, amely különösen a pályája elején volt kedvelt műfaja. A Boldogtalan testvérek (1957) c. novelláskötet hősei szenvedő, céljukat vesztett emberek, akik mérhetetlenül vágynak a szeretetre (Boldogtalan testvérek, Kongató harangok, Kirándulás a hegyre, A kapu bezárult, Pál levele Péterhez stb.), ugyanakkor tele vannak félelemmel, szorongással, gyöngék ahhoz, hogy életüket maguk irányítsák. Kiszakadtak egy közösségből, és vagy nem találnak oda vissza, vagy pedig nem találnak helyette újat (Az idegen, Kirándulás a hegyre, A kapu bezárult, Kataklizma stb.) A novelláknak egy másik típusa szinte idillből indul és váratlan, megdöbbentő tragédiával zárul (Katuska balladája, Napfogyatkozás).
Ezzel a kötettel részben hasonlatosak a Mélyáram (1960) novellái, azzal a szembetűnő különbséggel, hogy megnő az életútra visszatekintő, a múltat idéző elbeszélések száma, amelyek Az út vége c. 1946-ban írt regénnyel mutatnak rokonságot.
A két novelláskötettel lényegében le is zárul Kassák prózaírói pályája, hiszen a 60-as években publikált három Kassák-regény mindegyike lényegében jóval korábban keletkezett. Az Egy kutya emlékirataiban (1961) Kassák ismét csak lírai megjelenítő erejét kamatoztatja. A regény ugyanakkor nem több egy szokatlan szemszögből nagy beleérzéssel és helyenként szelíd humorral megírt élettörténetnél.. Az út vége (1946; 1963) c. regényben is hasonló szerkezeti megoldást választ Kassák, csakhogy az első személyű elbeszélői nézőpont, a narráció feladása ebben az esetben nem bizonyul szerencsésnek. Kassák a főszereplő feleségével mondatja el, hogy hogyan sodródott férje, az egykori szervezett munkás, a nyilasok táborába, amiért végül halállal fizetett. A miértre azonban, ami talán egyedül izgalmas lehetne, nem kapunk kielégítő választ. Kassák sem a pszichológiai megközelítésre, sem pedig a társadalmi folyamatok egyfajta realista elemzésétére nem váltakozik. Az a közbülső megoldás viszont, amit választ, nem alkalmas arra, hogy a műbe felvett valóságanyagot a főszereplő sorsán át valamiképpen összetartsa. Végül is Az út vége őszintesége ellenére sikertelen vállalkozás; a mondanivaló súlyát nem bírja ki a választott epikai forma. Makai ugyanúgy elmondhatná, amit a Hídépítők hőse állít: “Állandóan keresünk valamit, csak éppen azt nem tudjuk, hogy mit szeretnénk megtalálni”. Alapvető különbség azonban, hogy amíg a Hidépítők lényegében téren és időn kívüli regény, addig Az út vége éppen témája folytán mélyen a történelemben gyökerezik, amit a prózaíró sem hagyhat figyelmen kívül.
Szerencsésebb próbálkozás Kassák utolsó megjelent regénye, az Egy lélek keresi magát (1941,1965). Hagyományos elbeszélői formában megírt művészregény, amely részben összefoglalása is a kassáki próza főbb motívumainak. Dorogi Károly festő művészi válságával indul a cselekmény vagy inkább belső történés, és egészen valamiféle művészi eszmény megtalálásáig tart, ami jó alkalmat nyújt Kassáknak egy sor elméleti kérdés “becsempészésére” -, de nem ezzel ér véget, mint pl. a Mögötte áll az angyal. A nehezen felépített harmóniába váratlanul betör az értelmetlen halál, ami viszont a késői novellák komor világát idézi. Igaz, Kassák nem tud tovább mit kezdeni Dorogival, hiszen őt lényegében egyetlen kérdés foglalkoztatta mindössze: hogyan tud egy ember megfelelni a “békélj ki önmagaddal” imperativusznak.