Boldizsár Iván a 30-as években a falukutató mozgalomban kezdi írói munkásságát, hazai szociológiai tanulmányai mellett 1939-ben jelenik meg A gazdag parasztok országa című könyve, amelyben még a dán “békés forradalomról”, a parasztszövetkezetek megerősödésóeről ír követendő példaként.
A 40-es évek második felétől azonban már egyre több ellentmondással ível tovább pályája.. Érdeklődése mindinkább politikai irányt vesz, és mindez rányomja bélyegét akkori műveire is. 1946-ban ugyan egyik könyvében (Megbűnhödte már a nép…) még a magyar etnikai és gazdasági érdekeket védi kormányjegyzékekre utalva, miszerint “e jegyzékek a trianoni határ etnikai és gazdasági lehetetlenségét és tarthatatlanságát éppúgy kimutatták, mint ahogy felhívták a figyelmet a magyar kisebbség súlyos helyzetére Csehszlovákiában, és Groza kijelentései s a mindennapi élet közti ellentmondásokra Romániában” – a későbbiekben azonban ilyesfajta gondolatok többé fel sem merülnek Boldizsár műveiben.
A másik Magyarország (1946) című könyvével Boldizsár Iván a kialakult politikai helyzet kontinuitását igyekszik bizonyítani, hiszen a “mai demokratikus Magyarország nem új, mesterséges képződmény, hanem történeti folytatása a másik, az igazi Magyarországnak”. Boldizsár azonban olyan szuverén módon kezeli még a minden vitán felül álló életrajzi tényeket is, hogy szavahihetősége legalábbis kétséges: szerinte pl. “József Attila, a magyar proletáriátus nagy költője már a háború alatt (sic!) írja sorait, amelyet szájról-szájra ad az egész ország: Adj emberséget az embernek / adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat”.
A Fortocskában (1949), a Szovjetuniót bemutató útinaplóban József Attila neve immár újabb, nem kevésbé furcsa összefüggésben bukkan fel: “Hogy József Attila verse így rímel Sztálin mondására , annak úgy örülünk mind a hárman, hogy kedvem volna együtt énekelni valamit.” A Fortocskában egyébként még külön hangsúlyozza is Boldizsár Iván, hogy “nem általánosíthatok, csak ideírom, amit láttam”. Kiderül azonban, hogy “amit látott” az nem más mint “amit láthatott volna”: az iskolában a német órán a tanulók a “hamleti és a fausti jellem között vonnak párhuzamot”, természetesen német nyelven; a “fiatalt orvost zsebében a diplomával várja az a munkakör, amely képességeinek és érdeklődésének legjobban megfelel”; az eladóknak az “állam ad (…) minden nap tiszta fehér köpenyt”, mert így “gusztusosabb” stb.
A Fortocskát műfajában és színvonalában is a Magyarországi napló (1951) követi, amelyet talán az a megelégedett hang jellemez a legjobban, amit Boldizsár a következő három szóval jelöl: “jó ma élni” – és a dátum mellette: 1950. április 2. A Magyarországi naplóban felvázolt embersorsoknak nincs semmiféle egyéni színük, teljesen egyformák: mindannyian a 2000%-os munkateljesítmények és a fokozódó osztályharc bűvöletében élnek. Boldizsár tanúsága szerint elégedett emberek. Bodor István gyalus pl. a következőket vallja: “Nem felejtettem el a múltat és tudom, kinek köszönhetem mai szép életemet. Sztálin elvtársnak, a Szovjetuniónak, Rákosi elvtársnak, a Pártnak”. Boldizsár Iván ugyanakkor a koncepciós perek idején is bizonygatni igyekszik a saját jóhiszeműségét: a “toll fegyverével úgy harcoltam, hogy írás közben a szívemre is hallgattam”. (A toll fegyverével, 1952) – állítja. Mindez pedig igen súlyos vádként veti fel újra és újra az “´írástudók felelősségét”, hiszen a Rajk-perrel kapcsolatosan mindennél világosabban lelepleződik ennek a szerepnek hazug volta, amit Boldizsár Iván ebben az időben felvállal. Az Összeesküvés a magyar nép ellen (1952) című könyvben nemcsak az általánosan hangoztatott vádakat hozza fel Boldizsár, miszerint “Rajk László és bandája gyakorlott, hétpróbás nemzetközi összeesküvőkkel les szabotőrökkel szövetkezett, természetesen az amerikai imperialisták irányítása alatt a magyar nép ellen”, hanem megtoldja mindezt még a saját érzelmeivel is: “Az évek távolából sem felejtjük el a gyűlöletet és undort, amely elfogott bennünket, amikor ennek az összeesküvésnek egész fertője feltárult előttünk”.
Az Összeesküvés a magyar nép ellen című könyvben merül fel el először az a békegondolat, amit Boldizsár Iván mind a mai napig képvisel, természetesen mindig a megfelelő, a kornak megfelelő, változó tartalommal. (Békeharcos írások a sajtóban, 1953; A reménység üzenete, 1954; Halálos felhők, 1957)
Feltétlenül említést érdemel még az a mód, ahogyan Boldizsár az 50-es években leszámol az egész, a két világháború közötti magyar irodalommal, így a saját pályakezdésével is: “A Horthy-korszakban a “nép-nemzeti” jelszavak untalan hangoztatása mellett azonban se Zrínyiászok – igazi nemzeti költemények, valódi magyar irodalom -, se ùj Zrínyiászok – éles és nagyszerű szatírák, társadalombíráló művek – nem születhettek”: Boldizsár számára még a “Nyugat” köre (“szellemi és néha szellemes , de alapjában véve üres önmarcangoló játékok”) sem jelent értéket. Sokkal jobban érdekli viszont az, hogy “magasan és méltóságosan, de mily emberin és mily egyszerűen tekint le Budapestre Sztálin” (A toll fegyverével).
A 60-as/70-es években Boldizsár Iván visszatér az útinapló műfajához: franciaországi (Rokonok és idegenek, 1963), angliai (Zsiráffal Angliában, 1965), ill. new yorki (New York percről percre, 1971) élményeiről számol be színes, olvasmányos módon. Boldizsárt szinte minden érdekli: a látnivalók mellett az illető ország történelme, kultúrája, szokásai, a magyar emlékek, de mindenekelőtt az, hogy hogyan gondolkodnak az emberek az adott országban a világról, a béke lehetőségeiről és nem utolsósorban Magyarországról. Külön érdekessége van azoknak a beszélgetéseknek, amelyeket Boldizsár külföldi vagy külföldön élő magyar írókkal folytatott.
Utinaplók, utijegyzetek találhatók Boldizsár Iván esszé-köteteiben is (Az angyal lába, 1969; A filozófus oroszlán, 1971, A szárnyas ló, 1975), de itt már minden különösebb elgondolás nélkül keverednek a különféle témájú cikkek: az 1968-as párizsi diáklázongásokról, Csehszlovákiában a “szocialista demokrácia megőrzéséről, a kultúra legkülönfélébb kérdéseiről vagy a televíziózás szerepéről írt beszámolók, vázlatok. èrdekesek azok a portrék, amelyeket Boldizsár Iván a személyes ismerettség adta lehetőségekkel írt Radnótiról, József Attiláról, Bóka Lászlóról (Az angyal lába), ill. Erdei Ferencről, Devecseri Gáborról, Veres Péterről, Keresztury Dezsőről, Örkény Istvánról és Ortotutay Gyuláról (A szárnyas ló). Gyanúsan hangzik viszont az az 50-es évekre emlékeztető szerep, amit Boldizsár a szocialista országok íróinak és művészeinek ajánl: “Tudjuk-e, micsoda lehetőségeik vannak a szocialista országok íróinak és művészeinek a világon mindenütt, amikor a közvélemény a hibákat már untig ismeri, de arra kiváncsi, mi a jó?” (Az angyal lába)
A szépíró Boldizsár Iván kevésbé ellentmondásos, mint a publicista. Legfőbb műfajával, a novellával már korán, a 40-es évek elején jelentkezik, kötetei azonban csak 1945 után jelennek meg.
Boldizsár Iván prózájának alapélménye az egyén próbatétele a történelem sorsfordulóin. A novellák egy része (Téli párbaj, 1949; Balatoni kaland, 1956; Halálaim, 1974) a doni harctéri események egy-egy részletét villantja fel: tiszteket mutat be, akik hasznot húznak a zsidó munkaszolgálatosokból ill. emberséges közlegényeket és tartalékos tiszteket is, akik segítenek a zsidókon (Csízma és szalonna); németeket, akik a magyar honvédeket utóvédnek akarják hátrahagyni a saját elvonulásuk biztosítására, és magyar katonákat, akik megértik, hogy nem az oroszok, hanem a németek ellen kell harcolniuk (Téli párbaj); jóságos orosz asszonyokat, akik segítenek a szegény magyar katonákon (A korocsai asszony, Téli párbaj) és akik értetlenül néznek szembe a pusztulással (Pacsimu). Amíg ezeknek az 1945 előtt íródott novelláknak a mélyén jól érezhető a megélt valóság, addig az 50-es évek novellatermése jórészt kitalált jelentéktelenségeket mesél el, mint pl. A gépkocsivezető (Balatoni kaland című kötet), amelynek cselekménye a következőképpen indul: “A választás napján az volt a dolgom, hogy Budapesten be-bekukkantsak a szavazóhelyiségekbe, és a választási bizottság nevében megércezzem, rendben van-e minden”. A folytatás pedig az, hogy az elbeszélő “én” és Bogdány Rózsa gépkocsivezető beszélgetnek. A lány többek között elmondja, hogy “Nyolcvanezer kilométerem van. Még húsz kell, hogy sztahanovista legyek”. Hasonló szellemben íródott A bruxelles-i újságcikk is, amely Dombai Katica vecsési textilgyári munkásnő diplomáciai hőstettéről szól, vagy pl. Az oszlop, amely az inotai erőmű-építésnél egy hős munkás erőfeszítéseit meséli el. Érdekesség, hogy két novellában is visszanyúlik Boldizsár Iván a saját falukutató korszakába motívumért ill. témáért (Biciklizni jó, Lakoma a Rózsadombon). Figyelemre méltó a címadó Balatoni kaland, amely némi iróniával író és valóság viszonyát járja körül egy furcsa történet nyomán.
A Királyalma című kötet legjobb novellája nem a címadó Királyalma, amely Szer Antal, Sárközi György és Halász Gábor tragikus sorsából villant fel egy rövid részletet önéletrajzi hitelességgel, hanem egyrészt a koncepciós perek idején játszódó Egy nap anatómiája, másrészt a teljesen más témaválasztású, Goldingra emlékeztető Fiúk a vízparton. Az Egy nap anatómiája Kántor Tamás kiútkereséséről, vívódásáról szól, aki ártatlanul bebörtönzött barátján, Zimányi Péteren akar segíteni, végül azonban elárulja a barátját. A novella végső kicsengése, hogy “Lehetek én, Kántor Tamás, mindenkinél okosabb?”, nem elég meggyőző, kiváltképp akkor nem, ha tudjuk, hogy Boldizsár Iván -ugyan az irodalmi kifejezés közvetettségével – csakis ebben az egyetlen novellában igyekszik szembenézni a személyi kultusz éveivel, és egyben a saját akkori szerepével is – talán túlságosan is megértően. Pontosabban tesz még másutt egy rövid megjegyzést erről az időszakról: “Nehéz esztendő legkeservesebb hónapja volt. Néhány napja végezték ki Rajk Lászlót, akinek a Külügyben helyettese voltam.” Kedvelt novella-hősével, Medvei Gáborral még ennyit sem hajlandó Boldizsár Iván elmondatni: “az Orleans-i szűzről bármikor szívesen beszélt, a Rajk perről inkább hallgatni szeretett (Johanna kér).
A másik sikeres novella, a Fiúk a vízparton, arról szól, hogy a külső kényszer mennyire szembe tudja állítani az embereket egymással. Az egyik fiú haláláért nemcsak a fiúkat egymással verekedni kényszerítő felnőttek a felelősek, hanem lényegében azok is, akik szótlan szemlélői voltak a történteknek.
A Halálaim című novelláskötetbe szép számmal vesz fel Boldizsár Iván korábban már kötetben publikált novellákat is. A kötet új novelláinak legszembetűnőbb sajátsága egyrészt az, hogy a témát tekintve általában az ellenállási mozgalomról szólnak (A névrokon, A gyöngyháznyele pisztoly, Legenda a vasúti töltésről, Az élet hercege), másrész pedig az, hogy az idősíkot illetően gyakran váltanak a jelenből múltba vagy félmúltba.,
A ellenállási mozgalommal egyébként Boldizsár Iván Az éjszaka végén c. regényében is foglalkozik. A regény főhőse, Kürti András volt frontkatona, aki szabadságra érkezik haza, és belecsöppen egy szervezett ellenállási mozgalomba; részt vesz ugyan az akciókban, de képtelen ölni, fenntartásai vannak, és ezzel hátráltatja, sőt veszélybe is sodorja társait. Végül egy nyilas-ház elleni akciónál önfeláldozóan megmenti barátja életét, és közben halálosan megsebesül. A történettel Boldizsár Iván igyekszik megmutatni – mint ahogy doni novellái is ezt mutatják már – , hogy “van egy másik Magyarország” is.
Boldizsár két másik, korábbi regénye alapjában elhibázott vállalkozás. A Reggeltől reggelig (1955) epikai tere mindössze egy dogmatikus cikkre lenne elegendő, amelynek alappilléreit Barabássy Bálintnak, a regény főszereplőjének egyre öntudatosabb megnyilvánulásai alkothatnák. Barabássy mondja egy helyütt pl: “az ember önmagának nehezen szabhat feladatokat. Jelölje ki az állam a leckémet!” A Születésnap (1959) egy háborútól rettegő ember depresszióit írja le, amíg a poklokat megjárva, régi emlékeket újra átélve és egy eljövendő borzalom fantáziaképeit leküzdve az élet mellett tesz mégis hitet.