Boldizsár Iván a 30-as években a falukutató mozgalomban kezdi írói munkásságát, hazai szociológiai tanulmányai mellett 1939-ben jelenik meg A gazdag parasztok országa című könyve, amelyben még a dán “békés forradalomról”, a parasztszövetkezetek megerősödésóeről ír követendő példaként.
A 40-es évek második felétől azonban már egyre több ellentmondással ível tovább pályája.. èrdeklődése mindinkább politikai irányt vesz, és mindez rányomja bélyegét akkori műveire is. 1946-ban ugyan egyik könyvében (Megbűnhödte már a nép…) még a magyar etnikai és gazdasági érdekeket védi kormányjegyzékekre utalva, miszerint “e jegyzékek a trianoni határ etnikai és gazdasági lehetetlenségét és tarthatatlanságát éppúgy kimutatták, mint ahogy ahogy felhívták a figyelmet a magyar kisebbség súlyos helyzetére Csehszlovákiában, és Groza kijelentései s a mindennapi élet közti ellentmondásokra Romániában” – a későbbiekben azonban ilyesfajta gondolatok tébbóe fel sem merülnek Boldizsár műveiben.
A másik Magyarország (1946) című könyvével Boldizsár Iván a kialakult politikai helyzet kontinuitását igyekszik bizonyítani, hiszen a “mai demokratikus Magyarország nem új, mesterséges képződmény, hanem történeti folytatása a másik, az igazi Magyarországnak”. Boldizsár azonban olyan szuverén módon kezeli még a minden vitán felül álló életrajzi tényeket is, hogy szavahihetősége legalábbis kétséges: szerinte pl. “József Attila, a magyar proletáriátus nagy költője már a háború alatt (sic!) írja sorait, amelyet szájról-szájra ad az egész ország: Adja emberséget az embernek / adj magyarságot a magyarnak, / hogy mi ne legyünk német gyarmat”.
A Fortocskában (1949), a Szovjetuniót bemutató útinaplóban József Attila neve immár újabb, nem kevésbé furcsa összefüggésben bukkan fel: “Hogy József Attila verse így rímel Sztálin mondására , annak úgy örülünk mind a hárman, hogy kedvem volna együtt énekelni valamit.” A Fortocskában egyébként még külön hangsúlyozza is Boldizsár Iván, hogy “nem általánosíthatok, csak ideírom, amit láttam”. Kiderül azonban, hogy “amit látott” az nem más mint “amit láthatott volna”: az iskolában a német órán a tanulók a “hamleti és a fausti jellem között vonnak párhuzamot”, természetesen német nyelven; a “fiatalt orvost zsebében a diplomával várja az a munkakör, amely képességeinek és érdeklődésének legjobban megfelel”; az eladóknak az “állam ad (…) minden nap tiszta fehér köpenyt”, mert így “gusztusosabb” stb.
A Fortocskát műfajában és színvonalában is a Magyarországi napló (1951) követi, amelyet talán az a megelégedett hang jellemez a legjobban, amit Boldizsár a következő három szóval jelöl: “jó ma élni” – és a dátum mellette: 1950. április 2. A Magyarországi naplóban felvázolt embersorsoknak nincs semmiféle egyéni színük, teljesen egyformák: mindannyian a 2000%-os munkateljesítmények és a fokozódó osztályharc bűvöletében élnek. Boldizsár tanúsága szerint elégedett emberek. Bodor István gyalus pl. a következőket vallja: “Nem felejtettem el a múltat és tudom, kinek köszönhetem mai szép életemet. Sztálin elvtársnak, a Szovjetuniónak, Rákosi elvtársnak, a Pártnak”. Boldizsár Iván ugyanakkor a koncepciós perek idején is bizonygatni igyekszik a saját jóhiszeműségét: a “toll fegyverével úgy harcoltam, hogy írás közben a szívemre is hallgattam”. (A toll fegyverével, 1952) – állítja. Mindez pedig igen súlyos vádként veti fel újra és újra az “´írástudók felelősségét”, hiszen a Rajk-perrel kapcsolatosan mindennél világosabban belelepleződik ennek a szerepnek hazug volta, amit Boldizsár Iván ebben az időben felvállal. Az Összeesküvés a magyar nép ellen (1952) című könyvben nemcsak az általánosan hangoztatott vádakat hozza fel Boldizsár, miszerint “Rajk László és bandája gyakorlott, hétpróbás nemzetközi összeesküvőkkel les szabotőrökkel szövetkezett, természetesen az amerikai imperialisták irányítása alatt a magyar nép ellen”, hanem megtoldja mindezt még a saját érzelmeivel is: “Az évek távolából sem felejtjük el a gyűlöletet és undort, amely elfogott bennünket, amikor ennek az összeesküvésnek egész fertője feltárulta előttünk”.
Az Össeesküvés a magyar nép ellen című könyvben merül fel el először az a békegondolat, amit Boldizsár Iván mind a mai napig képvisel, természetesen mindig a megfelelő, a kornak megfelelő, változó tartalommal. (Békeharcos írások a sajtóban, 1953; A reménység üzenete, 1954; Halálos felhők, 1957)
Feltétlenül említést érdemel még az a mód, ahogyan Boldizsár az 50-es években leszámol az egész, a két világháború közötti magyar irodalommal, így a saját pályakezdésével is: “A Horthy-korszakban a “nép-nemzeti” jelszavak untalan hangoztatása mellett azonban se Zrínyiászok – igazi nemzeti költemények, valódi magyar irodalom -, se ùj Zrínyiászok – éles és nagyszerű szatírák, társadalombíráló művek – nem születhettek”: Boldizsár számára még a “Nyugat” köre (“szellemi és néha szellemes , de alapjában véve üres önmarcangoló játékok”) sem jelent értéket. Sokkal jobban érdekli viszont az, hogy “magasan és méltóságosan, de mily emberin és mily egyszerűen tekint le Budapestre Sztálin” (A toll fegyverével).
….