Lenyűgöző, hogy Abodyt szellemileg mi minden foglalkoztatja.: Ír szépirodalmi kritikák mellett zenekritikákat is, érdekli az iskolaügy, felvázolja az emberi szenvedélyek különös színtereit: a verseny pályát, a kocsmákat, a “zacit” és a bolhapiacot, de megpróbálkozik maga is a novellával éppúgy, mint a drámával vagy a humoreszkkel – mégis egyetlen hangja van csupán: önmaga. “Öndokumentálás: ennyi a művészet.” – vallja egy interjúban. Minden, ami önmagán kívüli, csak arra kell neki, hogy érdeklődését felkeltse, gondolatait valamilyen irányba elindítsa. Éppen ezért nem is téma fontos az ő esetében, hanem sokkal inkább az a szellemi kaland, ahogyan túllép a témán , vissza önmagához. Ha csak a témára figyelünk, Abody könyvei egy szellemi vegyeskereskedés képét mutatják, ha azonban észrevesszük az írói szándékot is, rátalálunk a művek rendezőelvére: Abody Bélára.
Abody mindenekelőtt kritikusként találja meg leginkább a saját hangját. Nagy feltűnést kelt Indulatos utazás (1957) c. első kötete, amelynek tanulmányai és cikkei esztétikai gondolkodásának friss újszerűségét mutatják. A tanulmánykötet rendkívüli érdeme, hogy a maga szenvedélyes módján a dogmatizmus ellen veszi fel a harcot. “Az igazság még nem művészet!” – ez Abody esztétikájának kiindulópontja. Jó érzékkel, biztos kézzel választja ki az 50-es évek tudatirodalmából azokat az írókat, akiknek művein az új kritika megközelítési módszereiről képet adhat: Németh Lászlót és Juhász Ferencet, ill. Benjámin Lászlót és a pályakezdő Garai Gábort mindenekelőtt. Számtalan cikke íródik emellett a kritika szabadságának védelmében, “a kritika módszereinek száma korlátlan (…) nemcsak a szillogizmus bizonyít. Bizonyít az igazságcsiholta szép beszéd (…) a nagy gondolatok egyszerűsége (…) összetettsége is” – vallja egy helyütt. Szót emel könyvkiadásunk szabadsága érdekében is, ami – ha az 50-es évek kiadói szemléletére, a sok muss-kiadványra, az egészséges arányok felborulására gondolunk – megint csak valami nagyon újszerű és fontos követelés volt.
Újabb tanulmánykötete, a Saulus vagy Paulus (1968) lényegében ezt az utat folytatja. Felfedez még ugyan Abody néhány írót ill. kritikust a maga számára, mint pl. Keller Andort, Füst Milánt, B. Nagy Lászlót, Bálint Györgyöt és Aldous Huxleyt, szemléletmódja az Indulatos utazás máig helytálló felismerésein alapul. “Nem lehetünk meg az elviség polarizáló ereje nélkül: jó és rossz , progresszív és retrográd, korszerű és avult között nincs fegyverszünet.” – írja. Ez az ítélkező szigor top. novelláiban, drámáiban, sőt humoreszkjeiben is éppen úgy jelen van, mint kritikáiban.
A Félidő (1975) tanulmányai , kritikái ehhez képest már sok újat nem hoznak. Kevesebb a felfedezés, és egyre több benne az ismétlés, a korábbi kötetekből átvett írás.
A szépirodalmi kritikák, kritikatörténeti tanulmányok mellett Abody jelentős zenekritikákat is ír, főként a “Muzsika” c. lap munkatársaként… Ezeket az írásokat kivétel nélkül egyfajta pedagógiai, nevelési szándék jellemzi, elsősorban a zene szeretetét igyekeztek a legszélesebb rétegekbe is beoltani. Az opera fellegvárai (1963) c. ismeretterjesztő. munkájában így vall a zenéhez fűződő viszonyáról Abody: “A zene nem ünnep, különleges alkalom a csillogásra vagy kikapcsolódásra, hanem létszükséglet.” A Gyere velem operába (1973) ugyancsak ezt a viszonyt járja körül “teljesen nyílt, pontosan megfogalmazható pedagógiai, sőt propaganda céllal.” (Abody B.)
A kritikákkal szemben Abody szépirodalmi próbálkozásai már kevésbé meggyőzőek. Novellái (Párbeszéd a szenttel,1960) sokszor csak ötletek, gondolati kiindulópontjait általában nem sikerül Abodynak a cselekmény különösségében feloldania. Még a nagyon rossz novellákban is szembetűnő ugyanakkor az a humoreszkek szemléletével rokon vonás, hogy Abody előszeretettel “csavar” egyet a történeten, nem elégszik meg a dolgok egyik, lehetséges oldalával, mindjárt a fonákját is látni szeretné.
A kötet két legjobb novellája a címadó Párbeszéd a szenttel és a Lélekvesztőn, amelyből később dráma is készül. Mindkét novella történelmi szerepeket vizsgál, mégpedig határozott, egyértelmű moralitással. A Párbeszéd a szenttel az erőszak elleni tiltakozásnak azt a módját ítéli el, amit a szent testesít meg: “Kötelességem a tiltakozás megírásáig terjed” – vallja ő maga, a házba betörő katonákkal szemben azonban már képtelen bármiféle tiltakozásra, sőt – csakhogy önmagát mentse – feladja a látogatóját. A Lélekvesztőn c. novella szintén egyetlen, jól megválasztott helyzetből, egyfajta didaktikus egyértelműséggel bontja ki párbeszédekbe bújtatott mondanivalóját. Egy német tiszt megkötözött embert száll´ßit egy csónakban a folyó túlsó partjára, majd miután a csónak átért, kivégzi foglyát. Ebbe a rövid cselekménybe ágyazódik be a tiszt és fogoly közötti párbeszéd, amely ellentmondani látszik a történésnek, hiszen a tiszt az, aki hol könyörög, hol pedig vádol: “-Mondja, miért gyűlölnek? (…) Én nem gyilkoltam! (…) Emberek maguk? (…) Nem én végeztem ki, hanem ő. Én csak a jelentést írom alá.” Abody ezzel is az önáltató, önigazoló hazugságokat igyekszik leleplezni. Ugyanazt példázza a Lélekvesztőn, mint a Párbeszéd a szenttel: a nyelvi kifejezés, a közlés mindig tökéletlen, csakis a valóság tényei jelentik a teljes bizonyosságot.
Abody drámái a Nyomozás (1970) c. kötetben jelennek meg, ami annyiban rendhagyó, hogy a kötet a drámák mellett a szerzői kommentárokat is tartalmazza. Abody drámai termése nemcsak színvonalát illetően, de számszerűleg is szegényes. A Lélekvesztő a hasonló c. novella alapján készült, így a két változat problematikája megegyezik. A Nyomozás Miltényi professzor “lenni vagy nem lenni” (Abody) konfliktusát ábrázolja. Miltényi fiát letartóztatják, és azzal zsarolják a professzort, hogy fia életéért cserébe adja oda találmányát, azt a repülőgéptervet, amelynek megvalósításával a hatalom talán újabb ezreket ölhetne meg. A professzor nem megy bele az alkudozásba, és végül öngyilkos lesz. A Rabok c. rádiójáték ugyancsak a polgári szereplehetőségek vizsgálata, csakhogy néhány évvel később, mint a Nyomozás történési ideje, a valóság kegyetlenebb szorításában játszódik. Muraközy államtitkár a mű főszereplője, aki miután a nyilasok letartoztatják, értetlenül áll szemben a történtekkel: “Hogy az ördögbe lehet az, hogy itt vagyok, és azok tartanak itt, akiket szolgáltam?” A Császárné új ruhája c. üzemi szatíra és a Szegény jó Billy c. komédia már a Mindent bele (1970) humoreszkjeivel és szatirikus írásaival mutatnak rokonságot. Ezekben a művekben szintén a szemlélet közös, az, hogy a dolgokat a fonák oldaláról láttatja Abody. A Szegény jó Billyben a középszerű kerül középpontba, és lázad mások népszerűsége ellen. A humoreszkek ennek a legkülönfélébb változatait vázolják a reklámszövegek és újsághírek kifordításától egészen a kitűnő állatszatírákig.
A szituációk a legváltozatosabbak, a legváratlanabbak, mondanivalójuk mégis ugyanaz: a maguk módján Abody valóságlátását, problémaérzékenységét dokumentálják. Itt is igaz, amit Abody Béla egy interjúban önmagáról állít: “Én különféle helyzetekbe eresztem be magam, mint egy hőmérőt. Aztán megnézem, hogy meddig szaladt a higanyszál.”