Zsolt Béla írói pályája már lényegében 1945 előtt megállapodik: költőként indul (Verseskönyv, 1915; Hiába minden, 1921; Igaz könyv, 1924; Versek, 1929), majd azonban mindinkább a próza és a publicisztika felé fordul. Publicisztikájában Zsolt Béla a polgári radikalizmus szenvedélyes hívének mutatkozik (Ars scribendi, vagy az időszerű újságírásról, 1937; Kőért kenyér, 1939), regényeiben (Házassággal végződik, 1936; Gerson és neje, 1930; A királynő családja, 1932; Kínos ügy, 1935; stb.), valamint novelláiban (Polgári házasság, 1936) a polgárság, és azon belül is főként a városi zsidóság létproblémáit, konfliktusait ábrázolja.
Az 1945 után részben újonnan kiadott, részben először megjelent Zsolt Béla-művek is ezt a sajátos problematikát tükrözik.
A Bródy Sándor nyomán újraindított Fehér könyvben (1945) Zsolt Béla Rákosi Mátyásról szóló portrévázlatával szerepel, amely nem is annyira a politikust állítja a középpontba, mint inkább az 1919-től 1945-ig terjedő időszak politikai erőviszonyait, azt az időszakot, amelyben Zsolt Béla publicisztikája is gyökerezett. A tanulmány antifasizmusa viszont már a 40-es évek második felében a “Haladás” c. lap hasábjain folytatásokban közölt, és könyv alakban kiadott Kilenc koffer c. önéletrajzi regénnyel mutat rokonságot.
A Kilenc koffer (1980) könnyen áttekinthető eseménymenete lényegében két megrázó élményből táplálkozik: a doni harctári eseményekből, ahová Zsolt Bélát munkaszolgálatosként vezényelték, és a nagyváradi zsidó-deportálások ugyancsak átélt történetéből. A regény harmadik élményforrása, a koncentrációs táborban eltöltött időszak és a szabadulás leírása csak vázlatos, kidolgozatlan formában maradt fenn. A Kilenc koffernek lényegében nincs cselekménye: a wisznicze csodarabbi templomában, a nagyváradi gettó szükségkórházában megtörténteket az elbeszélő én reflexióiban ábrázolja Zsolt Béla. Az elbeszélőmódnak ez a fajtája nagyon modernnek tűnik, bár Zsolt Béla nem kísérleti regényt akart írni: egyszerűen nem kínálkozott más megoldás “élményei” megelevenítésére, hiszren őneki, mint a regény főszereplőjének, akit a 40-es évek közepe táján Magyarországon is elkezdett zsidó-deportálások nyomán több sorstársával együtt bezárnak, vagyontárgyait elveszik, bántalmaznak, megfosztják emberi méltóságától, nincs semmilyen cselekvési tere.
A reflektáltságában létező elbeszélő én azonban nem marad meg a valóság egy viszonylag szűk körében, a gettó falain belül, hanem állandóan el-elszakad ettől a primer, ösztönző valóságtól: párizsi emlékek. és a doni megpróbáltatások képei villannak fel és keverednek egymással, mégpedig mindig az egyéni szabadság korlátait és lehetőségeit kutatva. Nemcsak az egyéni élet újraértelmezéséről van itt szó, hanem egy egész kor kerül a mérlegre az egyén tévedéseivel együtt. “Hol vagyunk már attól, hogy az írás meg tud akadályozni vagy változtatni valakit vagy valamit? – már érzékeltetni sem lehet vele, ami történik.” – fakad ki keserűen a Kilenc koffer Zsolt Bélája az ellen, amiben a 20-as/30-as évek bátor hangú publicista Zsolt Bélája még szilárdan hitt.
A Kilenc koffer a kiábrándultság regénye: mégpedig Zsolt Béla mindenekelőtt az értelmes életelv elvesztésének különféle fázisait, az egész folyamatot kívánja érzékeltetni. A legkülönfélébb elemek keverednek éppen ezért a regényben, a maga nyersességében ábrázolt valóságtól, a közlés szintjén meghagyott életrajzi eseményektől egészen a felemelt, átesztétizált emléktöredékekig. A regény ugyanakkor egy írói-publicisztikai pálya összefoglalását és lezárását is jelenti, hiszen itt sorra felmerülnek azok a kérdések is, amelyek Zsolt Bélát korábbi műveiben is foglalkoztatták, mint pl. a középrétegbeli zsidó értelmiségnek a hazához való viszonya (“Ez a haza nekem mindig fontosabb ügy volt, mint körülöttem a legtöbb embernek.”), vagy pedig politikai célvesztése, határozatlanságból fakadó tehetetlensége: “megnősültem, mint hajótörött a mentő deszkába, belekapaszkodtam a magánéletbe: hátha el lehet jutni vele valamilyen partig?”
Hell doktor, a Kínos ügy (1935,1970) főszereplője is a magánélettel igyekszik kompenzálni a saját eszmei válságát. Életének újabb hármasságában, a barátokkal folytatott értelmetlen, semmit előbbre nem vivő “hitvitákban”, házasságának hazugságaiban és klinikai munkájának egyhangúságában viszont éppúgy nem találja meg önmagát, mint korábban ifjúkora kommunista eszméiben: “Tematikusan ugyan még mindig igazságosnak és megoldhatónak tartotta a társadalom és gazdaság marxi és lenini alapon való újjászervezését, de már tele volt szubjektív kételyekkel.” Hell Márkus tipikusnak mondható életútjában a fordulópontot a forradalom bukása jelenti. A forradalom előtt Hell még a saját apjával is szembefordul, mert felelősnek érzi magát a proletárokért, akik apja roskadozó bérkaszárnyáiban sínylődnek, és akik apja olcsó, hazug filmjeivel vigasztalódnak: világjavító szándéka azonban az ellenforradalom éveiben értelmetlen kávéházi ellenzékiségbe fullad, de nem azért, mert a külső események számára ilyen kedvezőtlenül alakultak, hanem mindenekelőtt azért, mert ő végig – a forradalomban is – polgár maradt. “Én a forradalom nászágyán is úgy feküdtem, mint a feleségem mellett a hálószobában: az aktusban részt vettem, de közben gyáván és alattomosan vigyáztam, hogy bele ne üssem valamibe a kisujjamat.” – mondja Hell doktor, aki mint entellektüell nagyon is tisztában van önmaga korlátaival.
Ez az egész problematika ott van pl. Kierkegaard filozófiájának mélyén éppúgy, mint Hofmannsthal és Rilke műveiben többek között, ahol mindez a szerelemben fejeződik ki a legtisztább gondolati ill. esztétikai formában. Így van ez azonban Zsolt Bélánál is, hiszen a politikai szféra csak a sikertelenséget jelenti, a magatartásforma gyökereit ő is a szerelem polgári válságában, az önmagát semminek és senkinek teljesen átadni nem tudó polgári entellektüeli “esztétikai állapotában” (Kierkegaard) fedezi fel. “Szörnyűsség, az egész életem azon megy tönkre, hogy keresek valakit, akit szerethetnék. S mi szörnyűbb, nem is hagyom magam szeretni senkitől.” – ébred rá Hell doktor polgár-létének alapproblémájára.
Rokonnak érezzük a regényt – főleg a velencei nászút részletét – a két évvel később íródott Utas és holdvilággal is pl. , amelyben – anélkül, hogy itt is valamiféle direkt hatásról beszélhetnénk – Szerb Antal szintén kénytelen szembenézni az említett problémával.
Ha a polgári entellektüeli – legyen az Zsolt Béla Hell doktora, vagy akár Hofmannsthal Andreasa pl. – kilép önmaga zárt, esztéticizált világából, utazik vagy valamiképpen “cselekvőleg” akar fellépni a külvilágban, mindinkább ki van szolgáltatva a nyers, durva erőknek: a szolga minduntalan megalázza Andreast, Hell doktor pedig teljesen Szatyornak, ennek az értelmiségivé falelemelkedett ösztönlénynek a befolyása alá kerül. Zsolt Béla azonban nemcsak a polgári életforma válságára utaló jelentést szán Szatyornak: Szatyor annak az új osztálynak is képviselője egyben, amely a forradalom bukását követően, 1919-ben került hatalomra; ezt a politikai erő-átrendeződést nevezi Zsolt Béla később a Fehér könyvben “bugris forradalomnak”.
Az 1939-ben játszódó, , de már 1945 után íródott már-már komédiába hajló színmű, a Nemzeti drogéria (1947) ugyancsak a polgári lét problémáit járja körül: a darab főszereplője, az öreg Kardos a tipikusan polgári életszemlélet megtestesítője: “A lakás arra való, hogy az ember kizárja belőle a külvilágot és családjának éljen.” – vallja egy helyütt. A fiatalok, Gyula és Lici tiltakoznak viszont már ez ellen, ami nagyon emlékeztet a századelő apák-fiúk szembenállására, mikor is a polgár ifjak kivonultak szüleik széppé varázsolt otthonaiból.
Zsolt Béla pedig az életművet összegző és lezáró kitűnő regényével, a Kilenc kofferrel mondja ki a maga részéről az utolsó szót a mindent önmagának követelő, a tárgyakat fetisizáló polgári szemléletmód felett: ennek jelképe a kilenc koffer kálváriája.