Semennyit. Ebben elvileg egyetérthetünk (egyetérthetnénk). De hát …? Olyan pedig nincs. Ez is csak elvileg. Azonban egy olyan országban, ahol mindenki (ugyan más-más stílusban: bunkóbban vagy finomabban) gyakorolja a dolgot (?), szívtelenség lenne kijelenteni ilyesmit. Magam is érzem. Már gyermekkoromban láttam (megtapasztaltam), hogy a barátaim loptak. Aztán persze utánoztuk egymást, gyerekcsíny, hogy ki a “bátrabb”. Jó, értem, látom magam is. És akkor ebben a megértő, szeretetteljes légkörben mennyit szabad? Annyit, amennyit jómagam, (csakis) azon felül nevezzük a dolgot a nevén?
Gondolom, hogy amikor az ember már “nagypályán” focizik, másképp rúgja a labdát. Annak a “játéknak” más szabályai vannak, mint az otthoni amatőrködésnek. Ott keményebb (is) a játék, a “Gegenpressing”, hogy túljárjunk a “nyomorult sors(unk)” eszén. Hogy mi maradjunk felül, legyünk a sorsunk “kovácsa” (“győzője” vagy “győzikéje”?) Országunk is keményebben játszik (mint a “szocreálban”?), mások lettek megélhetésünk keretei. Nagyobb kihívások, nagyobb lehetőségek (a “kihívások” ügyes “orvosai” számára).
Kinek mi? Amit (amennyit) megérdemel. Ahogyan “játszani” tud, amilyen a “tehetsége”. Vagy valami más (is)? Talán, de az csak kivétel? Nem, időközben a “kivétel” (az egyes) lett a “szabály” (az általános). Aztán a szabály (szokásjog) lassan-lassan “törvény”.
Az igazi kérdés itt azonban, hogy hogyan lehet kikerülni ebből a reménytelen helyzetből (“bűnös” állapotból). Nem elfordulni (tovább hazudni), hanem szembenézni vele. A filozófus szerint a “bűn” magában hordozza a “reményt”.
Hamvas Béla így fogalmaz: “Sohasem tud az ember olyan forró lenni, olyan szégyenben égni, a jóhoz olyan közel lenni, a tisztaságot annyira kívánni, mint mikor bűnt követ el.“
