Aki annyira ízig-vérig mai író, mint Simonffy, viszonylag rövid idő alatt is sokat változik. Műfaját tekintve ugyan prózája szinte kivétel nélkül csakis a novellára, elbeszélésre korlátozódik, írói látásmódja az évek során elmélyül, letisztul.
Már korai novellái (Lázadás reggelig, 1975) is az emberi kapcsolatokat kutatják egyfajta morális türelmetlenséggel, hősei egytől egyig valami módon lázadó fiatalok, akik egyedül szállnak szembe környezetük hazug erkölcseivel. Simonffyt itt még kizárólag ez a lázadó gesztus érdekli, novellái éppen ezért vázlatosak, elnagyoltak, éppen csak jelzik a konfliktust. A címadó Lázadás reggelig ennek a “csakazértis”-morálnak legjellegzetesebb példája. A novella fiatal asztalossegéd főhőse, miután felháborodva hallja, hogy szakmunkás társai a közösen végzett munkáért neki kevesebb pénzt akarnak adni, sajátosan, többletmunkával lázadozik. Az, hogy a lázadás mindig valamilyen tevékenységet, cselekvést jelent, sohasem reflexiót, jellemző Simonffy többi hősére is. A Szerezz barátokat elbeszélő énje verekedik, mert üresnek találja a házibulin lehetséges emberi kapcsolatokat, a Hat ujj elbeszélője hátat fordít egy munkahelyi közösségnek, amely nem fogadja be a cigány munkatársat, A Csupasz Idegen c. novella fiataljai pedig dacolva minden megszokással és megalkuvással kényszerít a pénzes üzletembert arra, hogy az emberi érintkezés legelemibb szabályait betartsa.
A novellák egy másik típusa szülő és gyermek szembeállításában bontja ki az említett tematikát. Az otthoni hazugságok, a szülők durvasága, következetlensége éppen a gyermek kialakulóban lévő erkölcsi tudatát zavarja meg leginkább: “A bitang kölyök értékrendje felborult. Elvesztette a jó és rossz fogalmát. Megértette, hogy a megítélés sohasem az elkövetett rosszaságtól, hanem valamiféle pillanatnyi állapottól függ, amit kedden megúszott, az szerdán három-négy pofonba kerülhet.” (A bitang kölyök) A fiú eleinte még lázadozik, véleményt mond szüleiről, sőt meg is szökik, később azonban egyre inkább alkalmazkodik ő is szülei “moráljához”: hazudik, csavarog és garázdálkodik. Az Egymás nélkül c. novellában a rideg családi környezet elleni “lázadás” újabb, pozitív alternatíváját vázolja fel Simonffy András: Barack apja helyett a ház egyik lakójához húz, akivel felszabadultan eljátszadozik, az apa, miután rájön erre a titkos barátságra, hirtelen megváltozik, nagyobb türelemmel közeledik a gyermekhez: “Hallotta az apja doromboló hortyogását. Semmi baj – gondolata dolga, és a Rókaverseny tábláján a starthoz állította a bábukat. Amikor a kék kutya megelőzte a pirosat, apja bejött, és leült mellé. -Melyik vagy? – kérdezte. – A piros – felelte a fiú.”
Simonffyt évekkel később Egy remek nap (1973) címen megjelent újabb novelláskötetében tovább foglalkoztatja szülők és gyermek viszonya. Az áldozat pl., amely egy hetedikes kisfiú tragikus sorsát beszéli el, már jól mutatja azonban azokat a különbségeket is, amelyek ezt a kötetet a korábbiaktól megkülönbözteti; egyrészt részletezőbb les finomabb lesz a novella környezetrajza, másrészt viszont komorabb egész világa. A kis Józsi már a legcsekélyebb formában sem képes a lázadásra, ő teljes mértékben a környezete áldozata. Nemcsak nevelőapja gyűlöli a kisfiút, hanem egész iskolai környezete is: az osztályfőnök osztályidegennek bélyegzi, osztálytársai pedig állandóan elverik. Simonffy rövid, pontos mondatai ebből az alaphelyzetből röpítik a szükségszerű tragédia felé a cselekményt: “Egyetlen gondolata ez volt: ´Szökni!´. Lenézett. A telep udvarát árva villanykörte világította meg, jól látta a macskakövek nyirkos pókhálóját. Az ereszcsatorna elérhető távolságban vonult lefelé. A székről kilépett a párkányra…” A tragédiát csak sejtjük a hirtelen támadt csendből. Józsika sorsa azonban továbbra is ott bujkál valahol az emberi tudat sötét zugaiban: “A legrosszabb mégis, amikor egymás tétova, fegyelmezetlen pillantásaiban ismerjük fel Józsikát. – Ilyenkor már-már felkiáltanánk, hogy valami fontos dolgot mondjunk, de aztán lesütjük a szemünket, vagy máshova nézünk, és igyekszünk újra elfelejteni őt.”
Az Egy remek nap novellái, mint már a Lázadás hajnalig c. köteté is, tematikusan a legkülönfélébbek, mégis talán a “hiányérzet” állítja őket szorosan egymás mellé. Károly és a külföldre szakadt Eszter ifjúságuk közös emlékeit keresik, mindhiába (Sima leszállás), Akác Gábor, a fiatal, kezdő tanár egy vidéki tanártársaságban hiába keresi az egyértelműségeket, csak intrikára és képmutatásra lel (Idegen városban), Dávid pedig, aki megromlott házasságától menekül, ifjúkora boldogságát kutatja a szülői házban, a paraszti élet tárgyaiban: “Dávid meg mentette volna a régi kacatokat: lopótököt, csanakot, köcsögöt, sulykot, mintha ezekkel a tárgyakkal körülvéve magát úgy érezné: még kapaszkodik valamibe, a döngölt, kemény föld van a lába alatt.” (A nagyevő) Természetesen ez is csak illúzió, ezt Dávid is nagyon jól tudja. Ennek a kettősségnek a határán bomlik ki a novella legszebb része, Dávid búcsúja az édesanyjától: Amikor integettek, hogy már be kell szállnia, lehajolt anyjához, hogy megcsókolja. Belülről hirtelen rákiáltott valaki: ´Most látod utoljára! Most látod utoljára!´ Ledobta a bőröndöt, s vadul megszorította a vékony kis testet. – Elmegyünk oda, meglátod, elmegyünk – hadarta -, napozni fogsz, én meg kiszolgállak, jó vörös borok vannak arra … – Tenyerei közé szorította arcát, úgy fordította a lámpa fénye felé. A szemeit, gondolta kétségbeesetten, legalább a szemeit jegyezzem meg.”
Az ugyanitt megjelent Sátrak melege c. kisregény szintén valamiféle hiányérzetből indítja a cselekményt. Jakab Ádám leszerel a katonaságtól, és egyszerre minden idegen lesz körülötte, civilbe öltözött katonatársai éppúgy, mint otthona, ahol idegen asszony és egy megváltozott lakás fogadja. Nem érti a húgát, aki férjhez akar menni egy ellenszenves fiatalemberhez, és a saját menyasszonyát sem, aki időközben férjhez ment valaki máshoz. Valami megszakad múlt és jelen között, emlékek tolulnak fel és nem tudja a mozaikokat összeilleszteni, rádöbben, hogy “hazug szövetségben teltek éveik”, semmit nem tudtak meg egymás titkaiból. Az őszinteséget, az egyértelműséget szomjazza ő is, ezért az őszinteségért tudja szeretni Zsuzsát, aki nyíltan felfedi előtte élete nagy titkát: a saját múltját.
A Sátrak melegével rokon a kötet kétségkívül legjobb novellája , A medveölő fia, amelynek hőse, Dávid, apjának, a híres medveölőnek a hiányát érzi szüntelenül, a titkot, azt, hogy nem ismerte a saját apja rejtélyét. “Akik úgy vesztették el apjukat, hogy elfelejtették meginni vele azt az üveg bort, tudják, mit érzett Dávid. Mintha üres lapként feküdne előtte a medveölő élete.” Ez a hiányérzet hajtja Dávidot apja nyomdokain, akadályokon keresztül, az ismeretlen felé, oda, ahol a dolgok a maguk egyszerűségében tárulnak fel. A tiszta levegűjő havas csúcsok felfedezése valamiképpen Simonffy írói pályáját is jelenti, “Most érinti meg először életében a hideg és a csend szépsége és nyugalma” – mondhatnánk róla éppúgy, mint ahogy ő jellemzi fiatal hősét, Dávidot.