Egy interjúban azt vallja Benedek István, hogy az ő ideálja a “reneszánsz Como universale, aki mindenre kiváncsi, és az Como dilettanta, aki gyönyörűségét leli minden szépben, jóban”. Művei ennek az ideálnak megfelelően átfogják a művelődéstörténet, művészet, filozófiai gondolkodás számos kérdését, érdekes korszakát. Ugyanakkor nem köti Benedek Istvánt szellemi kalandozásaiban a szaktudós merev kategóriarendszere, megközelítései talán éppen ezért sokszor érdekesek, eredetiek, és – tegyük hozzá – mindenki számára érthetőek. (Az ösztönök világa, 1948; A darwinizmus kibontakozása, 1961; Lamarck és kora, 1963; Beszélgetés ideges emberekről, 1963; Természettudomány a francia felvilágosodásban, 1965; A tudás útja, 1972; Semmelweis és kora, 1967; Benedek Marcell, 1977 Rousseau, 1978; Varázslás és orvoslás az azték-maya és inka birodalomban, 1976; Mandragóra, 1979; Párizsi szalonok, 1969; -mondta Krisztina. Párbeszéd az imkpressionizmusról, 1976)
A szépirodalom területén Benedek első próbálkozásával, egy elmeosztály életéről szóló feljegyzéseivel érte el mindmáig a legnagyobb sikert. Az Aranyketrec (1957) ugyanakkor többet is jelent, mint egy kísérleti elmegyógyintézet életének leírását, fontosabb ennél az a folyamat, ahogyan az elbeszélő én, a “szemlélődő” szerepét játszó orvos kialakít magának egy életvitelt, ahogyan megérti a körülötte lévő valóságot és benne önmaga erkölcsileg vállalható szerepét. Éppen ezért egyfajta “életfilozófiának” is tekinthető ez a mű, amely ilyen értelemben mintegy előlegi Benedek István későbbi regényeit, esszéit és tanulmányait.
Az Aranyketrec az élet humanizálásának egyik jelentős kísérlete. Szigetet jelent, ahol a “létért folytatott küzdelemben alulmaradtak”, az elmebetegek nem elkülönülnek egymástól és a társadalmat, az intézményen kívüli világot képviselő orvosoktól és ápolóktól, hanem egyre inkább mindannyian közösséggé alakulnak. Talán természetesnek és nem újításnak tűnik, hogy az elbeszélő én nem a kiszolgáltatottak félelmére alapozza nevelőmódszerét és gyógyító eljárásait, hanem inkább a mindig következetesen őszinte emberi bánásmódra ill. a munkaterápiára, amelynek “lényege nem az, hogy a beteg bármiféle munkával el legyen foglalva, hanem az, hogy termelő munkát végezzen”. Mégis bátran és újszerűen hangzik ez a természetesség-igény egy olyan társadalomban, amely megfeledkezni látszott ezekről az elvekről, kirekesztette, száműzte a számára terhes egyéneket. Az Aranyketrec nem ismeri azt a kirekesztettséget, lakói együttesen igyekeznek megvalósítani az “örömmel élni” életelvét. Nem arra nevelik itt a betegeket, hogy feltétlenül engedelmeskedjenek, hanem inkább arra, hogy élni tudjanak a szabadsággal, hiszen “akik a szabadsággal élni nem tudnak, azokkal szemben tehetetlenek vagyunk” – ismeri be az elbeszélő én, a munkaterápiás intézet főorvosa.
Az aranyketrecnek az ember egyik legelemibb szükségletére, a szabadságra alapított belső élete azonban túl is mutat önmagán, mintegy modellként feltárja bármiféle emberi közösség egészséges működésének sajátosságait is. Az elbeszélő én már ebben az értelemben is elítéli az erőszakot: “az erőszakos fegyelmezést semmiféle közösségben nem tartom célravezetőnek.” Ugyancsak általános érvényű megfogalmazást kapnak azok a kulturális tapasztalatok, amelyeket az elbeszélő én elsősorban az intézeti önképzőkör összejövetelein szerzett: “Önhitt elképzelés, hogy a kultúrát csak magasabb rendű szellemek értik meg. Tudni kell a módját, hogyan közvetítsük, akkor válik igazán közkinccsé.” Ez a felismerés lesz aztán Benedek István ismeretterjesztő tevékenységének is a kiindulópontja.
Feltétlen figyelmet érdemel az a törekvés is, ahogy az elbeszélő én a társadalom negatív erkölcsi ítéletei mögött egy-egy kivetett embersorsban mindig talál pozitív tartalmakat, valahol a személyiség mélyén megtalálja azokat a tényleges mozgatókat, amelyeknek megértésével és befolyásolásával visszavezethet valakit a közösségbe. Benedek István számára a társadalom erkölcsi ítélete sohasem jelenti az utolsó szót, az Aranyketrec problémalátásában éppúgy, mint más egyéb műveiben túlmegy az erkölcsön, hogy valami lényegeset tudjon mondani az emberről.
Közvetlenül az Aranyketrec élenyköréhez kapcsolódik Benedek István Három ing (1966) c. kisregénye, amely a pusztai munkaterápiás-kísérlet idején íródott. A regény, amelybe az Aranyketrec néhány motívuma is átkerül, Bot Péter szkizofréniájának kifejlődését, elhatalmasodását követi nyomon, és szembesíti környezetével. Tulajdonképpen minden epikus elem, a kitalált “cselekmény-váz”, a furcsa gyilkosság csak ügyetlen díszlet egy kórkép leírásához.
A Kisvárosi történet (1961) ugyancsak az Aranyketrec egyik gondolatát fejti tovább: egy 16 éves kamasz életében igyekszik feltárni azokat a lelki károsodásokat, amelyeket a felnőtt társadalom hazugságai okoztak. A főszereplő fiú vívódásai során eljut addig a pontig, amire a főorvos Benedek István lényegében a munkaterápiát építette: “ekkor gondoltam magamban, hogy az élet két dologból áll: munkából és szerepből. És a kettő viszonya nagyon furcsa: a szerep elfedi a munkát, pedig a munka tölti ki a szerepet.”
Az Ember és gyerek (1965) bájos története a szerelem és szeretet himnusza; természet és ember, felnőtt és gyermek, férfi és nő ill. kisfiú és kislány a lehető legtökéletesebb harmóniában élnek itt. Mindez természetesen szintén az Aranyketrec egyik felismerése, hogy “örömmel, szépen kell élni”. Ezt az örömet az Ember és gyerek szereplői az egymásért való létben és a közösen végzett munkában találják meg.
Nem talál viszont rá erre az életelvre a pikareszk-szerű Csineva (1968) hőse: csak vergődik a világban mindenféle cél nélkül. A regény Benedek István írói pályájának mintegy összefoglalása akar lenni, ugyanakkor nem sikerül a hatalmas méretűvé duzzasztott műbe felvett korábbi motívumokat, gondolatokat összerendeznie. Hiába hatott erősen a regényszerkezetre a Csavargás az Alpokban (1958) c. önéletrajzi ihletésű regény, ami ott elegendő motiváció volt, a Csinevában már nem tudja összefogni az egyes részeket, amelyek így öncélúvá válnak és érthetetlenül hosszúra nyúlnak.
Benedek István tanulmányai, esszéi tárgyukat tekintve nagyon sokrétűek, mégis valami módon összefüggnek egymással: összefűzi őket a “gondolkodás, az alkotás, a rátalálás pszichológiai hátterének firtatása”. Dosztojevszkij tanulmányában az író különösségét az ember lelki folyamataiban keresi. Thomas Mann-cikkében az író és a betegség viszonyát taglalja, Kafkában a látomásszerűség érdekli, Vercorsban pedig a biologizmus. Rousseauhoz elsősorban a szakmai, az elmeorvosi kíváncsiság hajtja, ugyanakkor a francia filozófusokról írt esszéiben mindenekelőtt azok természetrendszerével foglalkozik – megannyi újszerű, érdekes megközelítés. (Bolond világ, 1967)
A mindennapi feljegyzések, kisebb-nagyobb kritikák mellett figyelemre méltóak Benedek István stílustörténeti fejtegetései, Benedek Elekről szóló visszaemlékezései, orvos-etikai gondolatai, valamint a férfi-nő kapcsolatról valamint az öngyilkosságról írt tanulmánya.i (Pusztába kiáltott szó, 1974; Lélektől lélekig, 1970)
Ezek az írások ugyanakkor nem akarják a kizárólagosság látszatát kelteni. Nem akarnak többet, mint egyéni megközelítésükkel hozzájárulni egy-egy kérdés tisztázásához, mindenkire rábízva a döntést, mindenkiben tisztelve az önállóságot, hiszen “kulcs nincs. Kulcsok talán vannak, de ezeket egyénileg kell mindig megtalálni, és nem is könnyű”.