Az a fajta írói program, amelyet a pályakezdő Fekete Gyula felvállal, rengeteg buktatót rejt magában. Ez a magyarázata annak, hogy – bár az 50-es években szép számmal jelennek meg regényei, elbeszélései – esztétikailag értékelhető művek csak a 60-as évben elejétől kezdődő újabb alkotói korszakában keletkeznek.
Noha egyik korai novelláskötetének mottójául József Attila Ars poeticájának néhány sorát választja Fekete Gyula, a “valódi világ” feltárásával lényegében egész 50-es évekbeli korszaka adós marad. Az ekkor keletkezett írások ugyanis inkább a korabeli politika, politikai torzulások irodalmi vetületei, mint sem olyan öntörvényű művek, amelyek ezeket a torzulásokat perlepleznék. Így jönnek létre többek között a sztahanovista-mozgalom százalék-történetei, a becsület és öntudat meghitt példázatai és az egyre fokozódó osztályharc rémhistóriái. Ezek a korai művek nem is jelentenek többet az adott történetnel, nem utalnak önmagukon túl semmire, így csakis a téma által közelíthetők meg. A téma pedig lényegében mindig csak variációi: a munkateljesítmények demonstrálása egyrészt, az osztályharc különféle formái a múltban és jelenben másrészt. Csíráiban azonban már itt megjelennek a későbbi írói hangnemváltás főbb motívumai is, a női sorsok kiemelt szerepe ill. a falu átalakulásának problémája. Bakos Erzsi ugyan a korai Fekete-művek általános modellje szerint paraszt lányból a városi szocialista munkaversenyek hőse lesz, élettörténetének hátterében mégis felsejlik valami továbbmutató: a bükkaljai szegényparasztság jelenének és múltjának, gondolatvilágának egy-egy mozzanata. (Májusfa, 1952)
Csősz Kati (Kati, 1953) a traktoron igyekszik bebizonyítani, hogy ő is képes arra, amire a férfiak; a női egyenjogúság problémája azonban, amely a 60-as/70-es években foglalkoztatja majd Fekete Gyulát a leginkánbb, itt még beleágyazódik a magánélet és közélet viszonyának torz szemléletébe. A hajnali 4-ől este 11-ig dolgozó traktoros lány története azt példázza, hogy hogyan oldódik fel minden egyéni szín, egyéni érdek valamiféle közös célban, amelynek hiteléül sokszor a történetbe belépő “Rákosi elvtárs” tekintélye szolgál. A realista igényű próza ezzel éppen a valóságtól távolodik el, és olyan hősőket fest, akik éppen ezért elvesztik minden hitelüket. Jellemzője ennek a valóságtól elrugaszkodott szemléletnek a Bulgáriát bemutató kis füzetecske is (Bulgáriai emlékek, 1954), amely szinte egy lehetséges jövőt vetít a jelenre, mindent egy “kell” felől láttat: “Nemesen egyszerű vonalak, harmonikus egységbe olvad össze ez az egész városrész, kellemes még a szemnek is” – írja egy új lakótelepről, de nem kevésbé idilli pl. a közeledési rendőrök és a szabálytalankodó gyalogosok kapcsolata sem: “A rendőrök szorgalmasan sípolnak és kitartóan terelgetik a járdára a rakoncátlan járókelőket.” Ha vegyül is néha kritikai hang Fekete 50-es évekbeli írásaiba, az mindenekelőtt a közvetlen munkaszervezést érinti (Májusfa, Kati), Szotyola igazgató esetében pedig (Szotyoláról cikket írnak, 1954) mindez szatirikus felhangot kap.
A már elmondottak érvényesek lényegében a novellákra, elbeszélésekre is, ugyanakkor itt már érthetően központi szerepet kap a folyamat ábrázolása, ami mintegy a 60-as/70-es évekbeli Fekete-műveket előlegzi.
Fekete Gyula folyamatrajzai tulajdonképpen a történelemmel együtt változó egyéni sorsok tablói, amit a legjellegzetesebben a Vér és korom (1954) ún. “győri történetei” mutatnak. A történetek kiindulópontjában Sudár Antal munkás, a háttérben pedig a milleneumi évek honfoglaló őseivel kérkedő úri Magyarország áll. A nézőpont innen kétirányú: egyrészt végigpásztáz Sudár Antal ősein, feltérképezve az örökölt nyomorúságot ill. az ébredő öntudatot, majd végigkíséri a Sudár-család életét mozaikszerűen egészen a felszabadulásig ill. az újjáépülés megindulásáig.
Az Eszmélet (1953) novellái tematikusan ugyan nem függnek össze, összekapcsolja őket a folyamat ábrázolásának szándéka; Verő Jóseg élettörténete (Jóska), a Koltai-család története (Koltai család), egy régi világbeli úrinő titkos naplójának eseménymenete (Új esztendő), vagy pl. a termelőcsoportok megalakulása és megerősödése (Küzdelem) mind-mind a régit felváltó új folyamatrajza.
Mindez fellelhető részben az Ismerősökben (1955) is, amelynek egyik novellafűzérében (Csillagfénynél) a Balatonnál üdülő vendégek mesélik el egymásnak életük fontosabb eseményeit. Természetesen a magánélet itt is szinte tökéletesen egybefonódik a történelemmel, ami magának Fekete Gyulának is életreszóló élménye maradt. Szembetűnő ugyanakkor, hogy az Ismerősök novellái kevésbé idealizáltak, mint Fekete azt megelőző művei. A kritikai él immár sem a szakszervezetet (Kis történetek “azonban” elvtársról), sem pedig a “befurakodott ellenség” pártjelszavát nem kerüli el (Lavina). Kázsmérnénak, a Lavina igazságtalanul meghurcolt pártmunkásának a következőket mondja az új körzeti titkár: “Nézze elvtársnő (…) mindenféle ember van, sajnos még a pártban is” – mindez pedig valamiképpen Fekete Gyula eddigi pályájának fordulatát is jelenti, egészen pontosan az illúziók elvesztését, amit a kötet egy másik novellája ugyan a magánélet kontextusában, egy nő és egy férfi viszonyában a következőkben jelöli meg: “Bűnhődni kellett minden, minden illúzióért.”
Fekete Gyula újabb alkotói korszaka ugyan több évi hallgatás után egy gyermekeknek szóló sci-fi-fi történettel kezdődik (A kék sziget, 1959), de valahol ott igyekszik új utakat találni, ahol 1955-ben megakadt. Szimmaren tökéletes, emberarcú társadalom-fantáziájában lényegében a társadalmat alkotó tömegek nagykorúvá válása, tudati előbbre lépése, aktív részvétele a felismert cél: “A jövendőt nem látni szemmel, a jövő: mai munkánk és holnapi dolgunk.” Fekete Gyula, aki nem hitét, de illúziót elvesztette, tudja immár, hogy egy ideális társadalom tényleges megvalósításához a “legtöbb időre éppen magának az embernek lesz szüksége”. Úgy tűnik, hogy ebben a tudományos-fantasztikus műfajban Fekete rátalál arra a sajátos formára, amivel a társadalmi fejlődésről vallott elképzeléseit szépirodalmi formában, ugyanakkor a realizmus kényszere nélkül elmondhatja.
A szerelmesek bolygója (1964) a technikai civilizáció elképzelhető legfejlettebb fokát vetíti elénk, ami viszont A kék sziget gondolatmenetét követve nem jelenti egyúttal az emberek belső, lelki fejlődését, hanem inkább a lelki elsivárosodását, az emberek közötti kapcsolatok, a kommunikáció képtelenségét. A kérdés itt úgy fogalmazódik meg, hogy “hol keressük a boldogságot, ha minden kívánságunk teljesülésében sem találtuk meg?” A kérdésre a választ a 60-as évek nagy regényei, esszéi, vitairatai keresik.
A világlátott Bonifác (1974) c. sci-fi-fi kisregény lényegében nem hoz újat A szerelmesek bolygójához képest: Bonifác és Zsófi előtt az újfajta telepen eltöltött rövid idő után nyilvánvaló lesz, hogy a szédítő technikai eredmények az emberi problémákat nem hogy nem oldják meg maguktól, hanem talán még növelik is, ezért vágynak vissza falujukba, a természetes közösségbe.
A Triszex (1974) viszont már a sci-fi-fi nyelvén egy újabb Fekete Gyula-i problémakört tárgyal: magánérdek és közérdek ütközését, család és közösség súlyos érdekellentétét, amely a család felbomlásához és a közösség hanyatlásához vezet.
A Triszexben felvetett problémához nőregényein (A fiatalasszony, 1960; A hű asszony meg a rossz nő, 1963) ill a “Nők Lapjában” 1971-ben indított széleskörű vita nyomán érkezik el Fekete Gyula (Éljünk magunknak?, 1972; Mindene megvan?, 1972)
A fiatalasszony lapjairól maga az élet teljessége, szinte kibogozhatatlan szövevénye árad, mégis elsősorban a házasságkrízisek regénye. Fekete Gyula ugyanakkor nem azokat a lelki történéseket ábrázolja, amelyek a házasságok, a két nem közötti kapcsolatok meglazulásához vezetnek, ezek őt nem érdeklik. Egész művével inkább csak a problémát jelzi, a hiányt, a közös nyelv hiányát a házastársak között, ami végül a család felbomlásához vezet, nemcsak a fiatalasszony, Juli és Béla kapcsolata példázza ezt, hanem szinte minden szereplőé.
Fekete Gyulát, a “közösség megszállottját” az a felismerés juttatta el a család vizsgálatához, miszerint az “érzelmek a tudattal, a magánérdek a közérdekkel, a magánigazságok a társadalmi érvényű igazságokkal sehol sem ütköznek meg olyan nyilvánvalóan és közvetlenül, mint ezen a porondon”. (Éljünk magunknak?) Fekete Gyula ezzel a Veres Péter-i “népben-nemzetben való gondolkodás” örökségét vállalja fel, ez a gondolat tölti be pl. gyermekkönyveit is (Kincskereső Pipitér, 1961; Erdei színpad, 1962) éppúgy mint a Fortélyos félelem igazgat (1970) c. történelmi áttekintését.
A hű asszony meg a rossz nő ugyancsak a “hiány” regénye, a férfi-nő kapcsolatnak, a családi élet válságjelenségeinek a körüljárása, ugyanakkor Ostor Imre hétköznapi története immár Fekete Gyula újabb korszakának szinte valamennyi motívumát is tartalmazza. Felvet a regény egyrészt egy sor szociológiai-morális kérdést, amely az Éljünk magunknak? is sokat vitatott fő problémája lesz, itt említhető elsősorban a gyerek szerepe a családban és a sokgyermekes család társadalmi megítélése, kiváltképp abban az elég tipikus helyzetben, amikor az anya egyedül neveli gyermekeit. A családproblematika lehetőség egyben arra is, hogy az író magánélet és közélet, magányügy és közügy viszonyát újra és újra felvesse. Ez a kérdéskör az Éljünk magunknak? és Mindene megvan? c. szociológiai vizsgálódásokban immár általános érvényt kap, a felvetett problémák – egy gyermekellenes társadalom veszélye, a sokgyermekesek nagyobb megbecsülése, a teljes anyaság joga, azaz a gyermeknevelés mint teljes értékű munka elismerése stb. – olyan horderejűek, hogy maga a kormányzat is kénytelen volt foglalkozni a megoldásukkal.
A három gyermeket nevelő, elvált asszony, Pálóczné, a rossz nő a regényben, a játszadozó gyerekek a ház lakóinak nyugalmát sértik, Pálóczné kapcsolatteremtési próbálkozásai pedig egész környezetének morális értékrendjét. Fekete Gyula ellenpéldaként odarajzolja a gyermektelen Ostor házaspár látszólag kiegyensúlyozott családi életét, ami azonban Pálóczné megjelenésével, Ostor és Pálóczné kapcsolatával felborul. Ostor ugyan Pálóczné gyerekein keresztül jut el az asszonyhoz, ez mégsem azt mutatja, hogy kizárólag a gyermektelenség házasságuk egyedüli megrontója, hanem mindenekelőtt az a hiányérzet, amit már Juli is, A fiatalasszony hőse is érzett. “Valami megnevezhetetlen dolog hiányzik, valamilyen híd az emberekhez” – eszmél fel Östör Imre, és van ereje és bátorsága, hogy a morális beidegződések ellenére változtasson a saját sorsán, és vállalja a háromgyermekes, elvált asszonyt.
A falu szépe (1961) ugyan szintén egy női sorsot állít középpontba, de Köteles Margit élettörténete már csak érinti a családproblematikát, sokkal inkább Fekete Gyula kétségkívül legjobb regényével, Az orvos halálával mutat némi rokonságot.
A falusi élet, amit Fekete Gyula a “falu szépe” életsorsának hátterében felvázol, meglehetősen egyhangú, ugyanakkor az epikai teret nem az állapot elmélyült ábrázolásával tölti ki, hiszen őt mindenekelőtt a változás foglalkoztatja. Lényegében arról az öntudatlan folyamatról szól a regény, hogy hogyan válik a szépség Köteles Margit sorsává. Margit egy csendőr felesége lesz, amibe csendesen beletörődik, hiszen ki mer szembeszegülni egy csendőr akaratával? Szembekerül azonban a falu erkölcsi értékrendjével, amely az archaikus falusi közösség és annak spontán erkölcsi tudata megszűnésével a társadalmi igazságosságban szerzett újabban érvényt magának. Ez Köteles Margit tragédiája, hogy szépség és erkölcs szembekerül egymással. Enged a belső, biológiai sodrásnak, ami a csendőr karjaiba hajtja, és ezért a boldogságával fizet.
Annyiban hasonlít Weiß doktor (Az orvos halála, 1963) sorsa Köteles Margitéhoz, hogy ő sem tud másképp tenni, ő is engedni kényszerül a belső erőknek, amelyek itt is a “másokért élni” etikai parancsát hordozzák. Csakhogy ez a beleő kényszer az orvosnál nem a falu erkölcsi értékrendjével ütközik össze, hanem az individuum érdekeivel. Az öreg orvosnak megromlott egészségi állapota miatt feltétlen nyugdíjba kellene mennie, ezt ő nagyon is jól tudja. Az őt felváltó új orvos azonban elmenekül, a falu pedig nem maradhat orvos nélkül. Az individuális érdeknek és a közösségi elhivatottságnak a metszéspontján ragyog fel Az orvos halála kimért, a hős reflektáltságát t a cselekménnyel kitűnően ötvöző prózája. Amíg Köteles Margit azért lesz boldogtalan, mert szépsége szembeállítja a falu erkölcsével, addig Weiß doktor éppen ebben az erkölcsiségben találja meg az élet szépségét, a boldogságot.
A magánérdek és közérdek, esztétikum és erkölcs viszonyának vizsgálata mellett Fekete Gyulát talán a társadalmi felelősségtudat foglalkoztatja a leginkább. Ő írja egy helyütt, hogy az ő nemzedékének “legnagyobb élménye: 1945”, és a magyar történelemben nem tud “olyan esztendőről, amelyben nemzeti, társadalmi, emberi sorskérdéseink töményebben és robbanékonyabban sűrűsödtek volna”. A sorozatból , amelyben Fekete Gyula ezt a történelmi eseményt járta volna különböző oldalról körül, mindenesetre csak két kötet jelenik meg: az Ezeregyedik esztendő (1965) és a Csördülő ég (1967), amelyek közül az egyik sem éri el többé Az orvos halála művészi színvonalát.
Az Ezeregyedik esztendő Acsay főhadnagy és tisztiszolgája, a paraszti származású Kriston sajátos egymásra utaltságában úr és szolga ártalmas szövetségét leplezi le. A Csördülő égben ezzel szemben Szkultéty Gábornak, egy történelemtanárból lett nyilas pártvezérnek portréját állítja elénk Fekete Gyula, a háttérbe pedig odarajzolja egy utóvédharcot folytató nyilas szállóalj utolsó napjait. A regénynek nincs semmi önmagán túlmutató jelentése, azt jelenti, amit maga a történet dokumentál: “balgaságokat” – mint ahogyan Kőszeg Ferenc találóan megnevezi.
A fiú és a katonák (1970) egyszólamú története ugyancsak az 1944-45-ös valóság egy szeletét mutatja be úgy, hogy megelégszik a felszínnel, nem tömörít, nem vonatkoztat el, önmagán túl semmire sem utal, csak láttat.
Novellát lényegesen kevesebbet ír Fekete Gyula a 60-as/70-es években, mint első korszakában, amikor is három kötetnyi novellája és elbeszélése jelenik meg. A Lányszöktetés (1966) novellái között ráadásul sok a vázlat, a kísérlet. Ezek az újabb novellák és karcolatok lényegében három nagyobb élménykörből táplálkozna: a két nem viszonyát vizsgálják (Frizsider, Mi is az a szerelem?), a falusi mindennapokat mutatják be, mégpedig Fekete Gyulánál ritka színgazdagságban (Testvérek, Március) ill. a legszemélyesebb, életrajzi vonatkozású eseményeket vázolják fel nagy beleérzéssel (Tanúsítvány a csodáról, Kortescukor, Séta a fiammal, Előjegyzési naptár 1945 stb.) Az egyik ilyen életrajzi vázlatból (Lányszöktetés) később a szerelem és újjáépítés regénye, a Mézeshetek (1975) kerekedik ki.
Fekete Gyula pályája nem szorítkozik csupán a szépirodalomra, ezt mutatja már a két szociológiai kötet, az Éljünk magunknak? és a Mindene megvan? ill . az esszéket tartalmazó Egy korty tenger (1974) c. gyűjtemény, amely lényegében a társadalom szinte minden jelenségére reflektál valamiképp, legyen az pl. irodalom, gazdaságirányítás, nevelés, idegenforgalom vagy akár divat.
Fekete Gyula az, aki az elsők között hívja fel a figyelmet a túlharapódzott bürokráciára és szorgalmazza a szocialista demokrácia megvalósítását, ő az, aki a természetes emberi közösségek egyik legkövetkezetesebb híve, mivel szerinte ezek hordozzák a “magánigazságoknál magasabb rendű, általánosabb érvényű igazat”, sőt meggyőződése, hogy a “kisközösségeknek a szocialista társadalmi-gazdasági szerveződésben minden előző történelmi állapothoz képest fontosabb funkciójuk lesz”, ő az végül, aki szót emel többek között a diaspóra-magyarság érdekében is: “Többet kellene törődnünk – százszor és ezerszer többet – a külföldön élő magyarokkal.” Hogy honnan ez a sokféle érdeklődés? Fekete Gyulában még él a szándék, hogy a világot jobbá tegye. Ő megrögzött moralista, amit regényei, novellái éppúgy mutatnak , mint esszéi. “Az életnek – természetesen – azzal a céllal vágtam neki, hogy kifordítom sarkából a világot” – írja egy helyütt, és bár elvesztette azóta illúziót, egy emberarcú társadalom lehetőségének hitét mindenképpen megőrizte. Hisz abban, hogy az írói munka, ha nem is közvetlenül, de mindenképpen kapcsolódik a társadalomhoz, a programirodalmat elveti ugyan, ide úgy véli, hogy az “írás (,…) a maga sokértelműségében irányt kell adjon a sokarcú olvasó érzéseinek – gondolatainak.” Ennek az írói programnak legfőbb példaképe Petőfi és József Attila.
Feltétlen figyelmet érdemel, hogy mennyi a bölcs előrelátás vagy talán inkább remek megérzés, időtálló megjegyzés ezekben a munkánkban. Fekete Gyula pl. minden különösebb tudományos felkészülés nélkül a szakemberek által annyit vitatott és akadályozott új gazdasági reformok mellé áll, sőt talán sokaknál merészebben a “szabadverseny feltétlen szükségességét” hangoztatja, az anyagi és erkölcsi ösztönzők mellett mind nagyobb szerephez óhajtja juttatni a “tehetség, az alkotás korlátlan lehetőségének vonzását”. Kulcsszava pedig ezeknek az előretekintő gondolatoknak az “emberi minőség “kérdése.
Az esszékkel rokon Vallomás hajnalig (1970) fikciós prózája, amelynek lényegében nincs cselekménye, az egész reflexió, az elbeszélő a saját életét, vagy talán pontosabban “eszmélkedésének történetét” tárja fel egy közelebbről meg nem határozott személy előtt egy börtöncellában, a II. világháború utolsó napjaiban, valahol Magyarországon. Érdekes már magának az elbeszélő énnek a megválasztása is, hiszen egyrészt a Fekete Gyula-i életmű kérdéseit visszhangozza, tehát ilyen értelemben önéletrajzi jellegű, másrészt viszont bizonyos mértékben ennek kritikája is. “Független szellem” – írja Fekete Gyula hőséről – “A kommunisták bizalmatlanok hozzá, elhatárolják tőle magukat, a kor hatalmasai viszont veszedelmes felforgatónak – kommunistának – tartják, akivel szemben könyüreletnek nincs helye.” Ez a “közbülső” állapot, a Vallomás hajnalig kiindulópontja, az elbeszélő én ebből a pozicióobóol keresi a választ az emberi lóst les társadalmi igazsóagossóag kóeirdóeseire, az utóbbira azonban mar egyre több kétellyel. “Megszüntetjük a magántulajdontJ?Jó, az rendben van, ha a forradalom már győzött, az egy tollvonás. De kik rendelkeznek majd a köztulajdonnal? Egyik napról a másikra tiszta proletárdemokrácia, gyakorlat és történelmi iskola nélkül? (…) S az emberek vérében az évezredes hatalmi ösztön? ” – töpreng a Vallomás hajnalig elbeszélője, ugyanakkor a kételyek mellett is hitet tesz a kiszolgáltatottságot nem ismerő kisebb vagy nagyobb emberi közösségek mellett, hiszen az, hogy “egymásra vagyunk utalva (…), a legcsodálatosabb törvénye a létnek”, hirdeti az élet “derűs, hangulatos szépségeit”. ezer színű gazdagságát, nem-hierarchikus sokféleségét, amit “csupán a tiszta ésszel megítélni annyi, mintha a bort csak szeszfokolóval minősítenék.
Ilymódon a Vallomás hajnalig gondolati összegezése annak a folyamatnak is, amikor a hangsúly a Fekete Gyula-i prózában a direkt társadalmi kérdésekről, a politikai harcokról a szerelem és család kérdéskörére, a szükséges rosszról az élet vidám és derűs oldalára tevődött át.