Román György regényei, elbeszélései forrásuk, alapélményük felől nézve áttekinthetőknek tűnnek; amivé azonban ezek az élmények az írói képzeletben válnak, sokszor csak nagyon nehezen követhetők. A belső, lelki élet olyan régióiba vezetnek ezek a művek, amelyek általában nehezen általánosíthatók, megértésük elsősorban életrajzilag kötött. “Engem a sors magányossága, kiközösítettségre, magányos, mások által meg nem közelíthető örömökre, bánatokra ítélt, s arra, hogy mások örömét, szomorúságát csak eltorzító áttételeken keresztül értsem meg” – vallja Román György életrajzi visszaemlékezésében (A magányból, 1963). A korai agyhártyagyulladás és annak maradandó következménye, a süketség nemcsak a gyermek egész érzelmileg felfokozott világát, félelmeit, képzeletét, játékait határozza meg, hanem az íróét is: “A gyermekkor mindig tiszta – állítja A magányból elbeszélő énje -, ha utánunk küldi már-már eltűntnek hitt színeit, szagait, formáit, mozgásait, képeit, akkor lerázzuk a szennyet, ami rólatok, érted, rólatok megfertőzött fertőzőkről reánk tapadt, s megindulunk a hívogató üzenet felé.” Párizs egyik kirakata ilymódon üzen a gyermekkornak, felidézve az ólomkatonákat, a játéknak és fantáziának egy különös világát, így találja meg a felnőtt Román György a “borús, idegen táli városból való menekülés útját (…), a menekülő művészet egyik módját és megjelenési formáját”. A “menekülés” mellett azonban, ami jó néhány évig meghatározza Román György festői és írói munkásságát, mindjobban erősödik az a törekvés, hogy rémekkel és tündérekkel benépesített magányát legyőzze: Román nem tud ugyanis belenyugodni abba, hogy munkásságát “ne lehessen összeegyeztetni az emberiség építő törekvéseivel”.
A Szürke ház (1959) c. regényében pedig eljut annak felismeréséhez, hogy a “politikai reakció elől nem lehet az álmok országába menekülni.”
A “menekülés”-motívum már Román György egyik korai, 1938-ban íródott regényében feltűnik (Várkastély a hegytetőn, 1967). Sőt, a “menekülés” maga eredményezi, hogy Román György felhagy egy időre a festészettel, és az irodalom felé fordul: “Piktor voltam eddig, de a piktúra által kifejezhető mondanivaló mint menekülési forma nem elégített ki.” – vallja a regény előszavában. A Várkastély a hegytetőn a gyermekkor regénye, mégpedig a gyermek és felnőtt együttes szemléletéből nézve: a szobában játszadozó gyermek fantáziájából indul, és bonyolult szerelmi viszonyokhoz vezet. Motívumként szinte minden megtalálható a regényben, ami – A magányból tanúsága szerint – Román György gyermekkorát is meghatározta: a kalandok, a keresés és az önmagára hagyottság tudata. Mindez pedig bonyolult elbeszélés struktúrát teremtve úgy épül a regénybe, hogy a történet során túllép a gyermek-lét körén, de megőrzi gyermeki vonásait. Román György magyarázata szerint a “történetet nem a gyermek gondolta végig, és nem a felnőtt, hanem egy, a kettő összetevődéséből létrejött lény, aki sohasem volt és sohasem lesz.”
A Liliputok lázadása (1958) c. novelláskötet korai, a 30-as évek végén keletkezett novellái, elbeszélései hasonló élményből táplálkoznak (A menyasszonyiruhás lány, A búcsú, Az idegen). Általános jellemzőjük ugyanakkor, hogy az események nem időben, hanem a variációkra lehetőséget adó sajátos térben történnek. A kötet későbbi, 40-es évek végén íródott novellái ezzel szemben valamiféle pusztító dühöt, brutalitást fejeznek ki (Lámpafény, A majomgyilkos), ami A fekete hegynek lakói (1974) c. kötet néhány novellájában már groteszk humorrá szelídül (Az anarchista, Koplalóművészek)
Az 50-es évekl prózatermése elmozdulást mutat a magánytól mint alapélménytől, felvállalja a társadalmi folyamatokat, de képtelen meg az egyén élményévé tenni azokat. A Téli vadászat (1950) novellái és az Ázsiai kikötő (1951) c. regény éppen ezért csupán történelmi illusztrációként hatnak; az előzőekhez kapcsolja ugyanakkor ezeket a műveket az az eszményítő látásmód, amely a korai művekben tündéreket és rémeket, örömöt és félelmet, itt pedig kommunistát, “aki semmitől sem fél s tudja magáról és elvtársairól, hogy az ő eszméjük, az ő pártjuk mindennél és mindenkinél erősebb” és ellenséget, szegény parasztot és “romboló, pusztító, vérengző” kulákot ismer csupán. A korai nőalakok is megtalálják ezekben a művekben új szerepüket: “Leány vezette a traktort, lobogó szőke hajú, szép, piros arcú lány” (Tavasz). Mindennek egyértelmű bírálata, hogy Román György shanghai élményeit, amelyek részben Ázsiai kikötő c. regényének alapjául is szolgáltak,Krajcáros kalandorok (1961) címen újból megírja, immár több gondot fordítva a mélyebb lélektani ábrázolásra, az élményszerűségre. Amíg Román György az Ázsiai kikötőben a megérkezés után azonnal megállapítja Kínáról: “szemérmetlenül folyik a kizsákmányolás”, addig a Krajcáros kalandorokban ugyanezt már íróhoz méltó kíváncsisággal mindenképpen más szemszögből látja: “Amikor néhány alkalommal falujukba tévedtem, csodálkozva láttam, hogy korántsem olyan boldogtalanok, mint más lett volna a helyükben a iváságnak, a kilátástalanságnak a kiégett vagy kifagyott mezein.”
A Szürke ház (1959) c. regény tulajdonképpen egyfajta szintézis, ahol a menekülés, a magány, a kirekesztettség érzése és a fenyegető társadalmi folyamatok egyszerre vannak jelen, és az elbeszélő én sorsában egymással szembeállnak, egymással viaskodnak. Az elbeszélő én a “nem akarom, hogy az én magam teremtette, titkos világomba rajtam kívül bárki is behatoljon” állásponttól egészen odáig “fejlődik”, hogy tevékeny részt akar vállalni Budapest ostrom utáni újjáépítésében: “szaporázom lépteimet, oda tartok, azt a helyet keresem, ahol a falakon belül vagy tán valamelyik ház alatt a pincében embereket, segítségre szoruló vagy segíteni kész embertársakat az élet újra kezdéséhez, az elinduláshoz szükséges tenyérnyi helyet találok”. Ha ennek a társadalmi aktivizmusnak nincs is további iránya Román György műveiben, a “menekülő művészet” időszaka végérvényesen lejár a számára; és noha nem vágyik többé vissza a “szürke házba”, amely nála a magányosság szimbóluma, az ábrándozás, a merengés igényét a továbbiakban is őrzi: “Mert a merengés, a vágyakozás már hozzátartozik az emberi természethez. És a kielégítetlen vágy is. Az emberiség nagyobbik részével sincs, és nem is lehet másként. Hiszen e nélkül nem volna küzdelem, nem volna törekvés, nem volna élet.” (A fekete hegyek lakói)