Amire Keszi Imre Borszeszláng (1958) című novelláskötetének előszavában utal, hogy “ezeket az igaz történeteket egy húsz-egynéhány éves fiatalember találta ki, és egy negyvenkét éves férfi írta meg (…), és ha van ennek a könyvnek valami különlegessége vagy érdekessége, az éppen ebből a kettősségből ered: hogy a gyermek elgondálasait az ember egy más szemlélet magasabb párkányán állva valósítja meg. Semmit sem felejtve abból, amit a gyermek elgondolt, odaadó játékossággal, könnyű, színes lobogással, mint a borszeszláng, de két évtized nem minden szenvedés nélkül szerzett tapasztalataival kiegészítve és megformálva” – lényegében Keszi egész írói pályáját is jellemzi valamiképpen. Noha Keszi Imre A sziget ostroma (1948) c. tanulmánykötetében határozott egyértelműséggel leszámol addigi írói szemléletmódjával, mítoszteremtő törekvéseivel, és a lukácsi értelemben vett realizmus feltétlen híve lesz, maga is megpróbálkozik monumentalisgta realista regényekkel, legjobb művei mégis a mítosz újraértelmezése nyomán keletkeznek.
Keszit mindenekelőtt a széles sodrású történések, egy-egy kor vagy életpálya átfogó, sok szálból összerakott képe foglalkoztatja. Az Alapkő (1952) c. regény pl. egy megalakuló tőkés vállalat történetében nemcsak a XIX. századi magyarországi iparosodás ellentmondásait vázolja fel, hanem háttérként odarajzolja még Nyugat-Európa szerveződő munkásosztályát is. A Szőlőből bor (1961) egy főiskola tanárainak ellentétében keresi azokat a szálakat, amelyek egyben a felszabadulást követő feszült időszak átmeneti társadalmát is tükrözik. A Flóra Lágymányoson (1965) pedig egy gyerekeit egyedül nevelő bátor asszony életébe pillant be úgy, hogy közben nem mond le a történelmi háttérről, ill. a kor művészeti és irodalmi életét is valami módon érzékeltetni igyekszik. Hasonló, mindenre kínos aprólékosságra kitérő szemlélet jellemzi Keszi Imre zenei tárgyú regényeit is (A halhatatlanság szamárfülei, 1971; A végtelen dallam, 1975); figyelemre méltó ugyanakkor mindenekelőtt Wagner-regény (A végtelen dallam) elbeszélőmódja, ahol ugyanis egy német muzsikus feljegyzésének és Wagnerrel folytatott beszélgetéseinek formájában, visszaemlékezés-szerűen követi nyomon a zeneszerző életét.
Mindezzel szemben Keszi 1945 utáni írói korszakában először a Borszeszláng (1958) novelláiban, majd talán legjobb regényében, az Örvényes Csóriban (1962) sajátos módon visszatér a mítoszhoz, és ezzel egyben olyan regénystruktúrát teremt, amely immár egy bizonyos ponton lezárható.
A Borszeszláng novellái részben emlékezések a gyermekálmokra, hajnali félelmekre, valamint csodás élményekre, miközben kirajzolódik az aranykor, a gyermek-lét gazdag, újra-vágyott valósága. A csoda ugyanakkor , amely oly nagy szerepet kap ezekben a történetekben, nem a valóság egyszerű tagadása, hanem a valóság intenzívebb átélésének egyik kifejezője, a “rendesnek találkozása, non plus ultrája, belenövekedése a mese és mítosz világába, mágikus lobogás és tűzláng”. Másrészt azonban ezek a novellák le is leplezik a mítoszt, mégpedig úgy, hogy állandóan szembeállítják a valósággal. Így válik nevetségessé az óperzsául felkiáltó “álom-költő”, Helvey Ferenc Bábröcskő határán, Inverzibilis Pista a maga abszurd láthatatlanságával, vagy pl. Sirák Janó, akinek “kocsikerék nagyságú, fekete kalapja volt, és egyszersmind a huszadik század mindjobban szaporodó mítoszainak egyike”. Így lepleződnek le a kábult, szép álmok A szomorú királykisasszony meséjében is, ahol a boldog, önfeledt zeneélvezetet a képzeletben felsivító malacröfögés zavarja meg és semmisíti meg a harsány nevetésben. A mese véget ér, mégpedig az egész kötetre vonatkozó érvénnyel, ami ezután jön, a “mesételenség”, egyben Keszi Imre mondanivalójának a végét is jelenti. A kötet utolsó novellája (Szent Sebestyén vértanúsága), amely alcímével is érzékeltetni kívánja az említett fordulatot (A mítosz halála), már csak jelentéktelenségeket képes elbeszélni, hiszen a novella minden bonyodalma egy Budapestről kiküldött propagandista kisszerű problémái körül forog.
A Csóri-mítoszban (Örvényes Csóri, 1962) Keszi újabb lehetőségeket lát meg: a 30-as évek magára hagyott, befelé forduló ifjúságának mintegy tablóképét sikerül megalkotnia. Keszi rokonszenvvel, helyenként együttérző humorral ábrázolja az érettségire készülő fiataloknak ezt a zárt világát, a Csóri-mítoszt, amelyben sajátosan megőrződik a gyerekkor, és kiegyenlítődik minden ellentét, többek között az urbánus-népi viszály is. Ugyanakkor ez a zárt világ nemcsak a Csóri-hívők összeolvadásának zálogát jelenti, hanem egyben életük útvesztését is. Mindez a legszembetűnőbben a paraszti származású Gregor András sorsában nyilvánul meg, akinek Torda Dénes, a fiúk életpályáját aggódva figyelő tanár más szerepet szán: “Maga egészséges, ezek a dolgok betegesek. Maga a teremtő falu, ezek a dolgok a romboló város megnyilatkozásai.” – veti a fiú szemére. “Maguknak vezetni kell, mert maguk vezetésre hivatottak. (…) Az értelmiség.” Gregor András és a többi “Csóri-hívő” alapélménye azonban a magány, “mert az ember egyedül van. És Csóri az egyetlen társa”. Hiába próbálja Pajtusz Gábor Gregort meggyőzni, hogy az ő álmai és a valódi világ nem ugyanaz, Gregor ezt nem láthatja be. Ő az álmaiban megőrizni akar, nem hisz teremthető értékekben. Az időt távolodásként és nem alkotó folyamatként éli meg, állítván, hogy “aki megszületett, az elveszett, aki érik, az felejt, aki felnőtt, az elszakadt. Nem szabad felnőni.” Itt kap a Csóri-mítosz szerepet az életében, és ezért is kell meghalnia. Teszi Imrének sikerül ugyanakkor a Csóri-mítoszt úgy középpontba állítania, hogy az ne csak önmagát jelentse, hanem önmagán túl utaljon a társadalmi folyamatokra is, hiszen – mint ahogy Torda Dénes mondja – “Csóri nem ok, hanem okozat”.
Keszi Imre egész életművében nemcsak a mítosszal viaskodik, hanem legalább annyira a zsidósággal is, ami egyszerre erkölcs, hagyomány, szerep és történelem a számára. A várakozók lakomája (1944,1969) egyik eredeti alakja, Óra, a következőkben látja a zsidóság lényegét: “Az idegenség által lett önmaga. Lényege nincs, csak tulajdonságai vannak.”
Az Elysium (1958) c.. regény. a magyarországi zsidóüldöztetések idején, 1944-ben néz szembe a zsidóság szerepével:: ártatlan gyermekek sorsán keresztül vall az embertelenségről, a koncentrációs tábor döbbenetéről.
A zsidóság mint téma ott van azonban Keszi Imre majd minden művében: a kapitalista vállakozó Fern család története az Alapkőben, a Táraira magyarosító zsidó Taglicht harca közvetlen a felszabadulás után a zsidóellenes beidegződések ellen (Szőlőből bor), vagy pl. a Flóra Lágymányoson c. regényben a zsidó-keresztény szembenállás felvetése.
Mindenesetre a zsidóság sorsáért való aggodalom az egyik legjelentősebb tényező, ami nem engedte, hogy Keszi Imre hátat fordítson az életnek, a valóságnak. Keszi azonban tisztában van azzal, hogy egész életműve csak egy lehetőség, egy változat: de nem is nagyon vágyhat író többre, mint “változatnak lenni a világ nagy hangversenyében, és e változatként: fennmaradni”. (Babiloni vályog, 1965)